Igen, persze vannak élvédők a lépcsőn, sarokvédők az asztalokon, csúszásgátlók bárhol és mindent ellátunk valami új találmánnyal, amiről azt gondoljuk, segít nekünk a gyerekeinket megvédeni a karcolásoktól, ütésektől és ilyen-olyan sérülésektől. Ám, aki jártában-keltében emberek közt van, sok dolgot lát.

Egy anyuka kézen fogva vezeti a kicsit, a nagyobbik, négyévesforma előre fut, kiabál vissza, hogy siessenek, közben a zebránál nem áll meg. Nem sokon múlik, hogy az autók el ne csapják. Valaki visszarántja. Egy idegen. Csúnya tekintettel. Az anyuka nem köszönetet mond, hanem méltatlankodik. Megállt volna a gyerek, amúgy is, közli. De látjuk, hogy nem állt meg.

Az oviba egy másik anya úgy hozza a gyerekét, hogy a hároméves áll a hátsó ülés előtt és a két első közé támaszkodik.  Nemhogy nincs bekötve, nem is ül. A másik gyerek, az aprócska, hordozóban van az anya hasán és ő úgy vezet.  Nem merek arra gondolni, mi történne egy hirtelen fékezéskor. Biztos azt mondaná, hogy közel laknak, nem lesz baj pár perc alatt. Döbbenetes nézni, ahogy a kicsi félig kapaszkodik, táncolgat, a csecsemő meg az anyára kötözve alszik a kormány előtt centikkel. Szólni meg aligha lehet…

Mindeközben a gyerekek nagy részének megvesznek mindent, hogy a szeretetet és a figyelmet tárgyakban (is) kifejezzék. A lelkükre ki vigyáz? Meghallgatja-e őket valaki, ha fáj a szívük, nyomasztja őket a saját kis életünkben előforduló probléma?  Nem arra gondolok, hogy a szülőnek be kell menni az iskolába és meg kell verni azokat, akik csúnyán néztek, szóltak vagy lökdösték a drága csemetét. Hanem arra, hogy kifelé oly sokan dobálják reggelente a sok puszit, a szívecskét elváláskor az iskola előtt, közben meg estig benn felejtődik a gyerek az oviban, suliban. Nem jönnek érte, mert jó helyen van és könnyebb nélküle a fodrásznál vagy bevásárolni. Ez igaz is, csak ez nincs szinkronban a kifelé-szeretettel.

Azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy idegenekkel nem szabad szóba állni, rosszak, elvisznek. A másik oldalon pedig nem vesszük észre, hogy a családon belül valaki zaklatja szóban vagy tettben a gyereket. Sokkal gyakrabban fordul elő a verés, a vacsoramegvonással járó büntetés manapság is, mint azt el mernénk hinni. A verés alatt nem a kis fenékre pacsit értem, hanem a fizikai bántalmazást és azt is látványosan, nyomot hagyva. Mindezt tetézi a szóbeli alázás, becsmérlés és a semmibevevés.

Ha egy gyereknek a kezébe tabletet vagy telefont adnak, hogy hallgasson órákon át és szórakoztassa önmagát, akkor az nem más, mint a személyének mellőzése. Azt jelenti, nem érek rád, mert van nálad fontosabb dolgom. És sok fontosabb akad. Ha egy orvosi rendelőben nem nyugtatja, szeretgeti a szülő a beteg gyereket, hanem a minden helyzetben megoldást kínáló telefont adja oda játszani, azzal is közvetít valamit. Félreértés ne essék, nem arra a helyzetre gondolok, amikor a gyerek úgy ordít, hogy már mindegy mit teszünk, csak csendesedjen el, hanem ez olyan szituáció, amikor a szülő meg sem próbál szülőként viselkedni. Azonnal a könnyebb utat választja.

A szeretet kifejezése amióta világ a világ nem mérhető tárgyakban. A mai társadalom óriásit hibázik, ha elhiszi, hogy áruért cserébe figyelmet, törődést kap.

Szép lassan kiengedjük a kezünkből a biztonságot adó érzéseket a technika vívmányaiért cserébe. Gond nélkül megnyugtatjuk magunkat, hisz mások is ezt csinálják. Hagyjuk, hogy az eszközök helyettünk szóljanak. Később feleslegesen csodálkozunk majd, hogy nem tanultak meg érezni a gyerekeink, hogy nem veszik észre mások fájdalmát, szomorúságát, örömét, beleértve a miénket is. Lassan, de biztosan nevelünk fel egy korán kiégett, érzéketlen és empátiára igen kevéssé hajlamos nemzedéket.