Éva úgy csukta be az ajtót, hogy a szőnyeg rojtja fennakadt a küszöbön. Finoman arrébb piszkálta, majd lassan behajtotta. Még hallotta, ahogy kislánya teli torokból kiabálva magyaráz valamit az apjának. Túl hangos ez a gyerek, mindig meg kellett állapítania. Minden téren túlzásba estek a fenti tervezők. Hullámos szőke haj, amikor mindketten barnák, kék szem, angyali arcocska, vödörnyi életkedv, időnként fülsértő hangerő és mindezek mellett hatalmas beszélőke. Egyikükre sem hasonlított. Ádám józan volt, kimért, és száraz. Nem úgy, mint a jó bor, hanem, mint a kamrában felejtett sajt. Ő közepes képességű anya, átlagos nő és nemet mondani nem tudó alkalmazottként tengett-lengett a világban.

 Barátaik sokáig csúfolódtak az Adám-Éva párosításon, de lassan megszokták. Mire megjött Enikő, már senki nem sütött el szánalmas vicceket. Ennek három éve volt. Azóta a szent hármas megbomlott és csak két vége maradt a pálcikának. Tavasszal, éppen április elsején állított este haza a férje bevallástévő arccal. Boldogtalan. Ezt sorolta, mintha ez mentség lenne mindenre.

  Új nőt nem említett, csak új életről hadovált tőle szokatlan bőbeszédűséggel. Percekig úgy tűnt, hogy ez egy rosszul felépített tréfa része, de a percek halála után kiderült, valóban válni akar. Az előszoba közepén mondta ki, miközben a dzsekijét szuszakolta be a többi kabát közé a fogasra.

Éva figyelte a kezét, amelyről aznap este már hiányzott a gyűrű. Látta, ahogy a vállát egészen a nyakába húzza és inas teste majd megszakad a heggyé nőtt teher alatt. Egy szóval sem reagált, mert a serpenyőben hangosan sercegett az olaj és félő volt, hogy a rántott sajt oda fog égni. Inkább visszalépett és megfordította. A panír megint nem volt tökéletes, mert a sarkoknál folydogált ki a fakósárga folyam. Utált sajtot készíteni. Mindig kapott érte egy-két undok megjegyzést, hogy a panír nagyon finom lett. Az utóbbi időben már sem ezen, sem máson nem tudott nevetni.

  Valóban savanyú lett, ahogy gyerekkori barátnője szemébe vágta. Semmi tapintat nem szorult Beába, ez persze nem volt neki újdonság. Mégsem akarta hallani a fene nagy igazságot. A hazugság kényelemköpenye hatalmas és megnyugtató.

  A háziasszonyi lét tette unalmassá. A csempesúrolás, a folytonos mosás-vasalás nehezen táplálja az ambíciókat. Lassan halt meg benne a nő, aztán az érdeklődés, a tervezés és kíváncsiság is ment a pusztulatba. Ebből alig vett észre valamit. Ki sem látott a fejéből a konyhameleg kialvatlanságtól és a játszóteres unalomcsomagtól.

  Ádám nem az a férfi volt, aki az asztalra csapott, ha valami gondja volt. Inkább unottan gyűjtögette a sérelmeit és hiányolta felesége lelkesítő mondatait, melyeknek tégláiból építhette volna hiúságpiramisát. Így megélték a semmit nap, mint nap. Egészen addig, amíg be kellett következnie a változásnak. A változásnak neve is volt: Tímea. Minden úgy zajlott, mint egy Z kategóriás hollywoodi vígjátékban. Mindenki tudta a szerepét. A feleség unalmas lett, szexmegvonókúrát tartott. Hízni nem hízott el, de csak idő kérdése volt. A férj unta és szenvedett a házasélet mindennemű hiányától. A háromszög csúcsa pedig tette, amit kellett. Nevetgélt, dicsért, biztatott és szeretkezett.

Talán még jó ideig működött volna ez szereposztás, ha Ádám nem gondolja meg magát. Élete szennyes poharát kiürítve tovább lépett.

 És eljött az első karácsony, amikor Éva egyedül maradt. Takarított, evett, főzött, evett, ablakot mosott, evett, mosogatott, átpakolta a konyhaszekrény egyik polcát majd újra evett. A fél hét mégis elérkezett. A 24-e a férjéé lett. Nem vitatkozott vele, hagyta, élvezze, hogy szentestén vele van a lányuk. Majd másnap, reggeli után visszahozza. Csak 10 perces autózásra laktak.

A rendesen becsukott előszobaajtó lezárta a közös karácsonyba vetett reményt és kitárta a magányét. A tévében persze Kevin meg Sissi váltogatták egymást. A gyomra lassú kavargásba kezdett. Émelygett a sok sütemény illatától, de nem tudott lemondani róluk. A kakaós bejgli volt az idei sláger, persze, hogy betolt még kettőt. A kanapé szélén, egy takaróba fonódva minden erejével arra koncentrált, hogy ne lássa maga előtt Tímeát, Ádámot és a csupaszőke Enikőt. Titkon várta, a nőről csak kiderül, hogy a mesebeli mostoha, ám eddig szó sem volt ilyesmiről. Remekül kijött a kislánnyal. Ez egyszerre volt jó és nyugtalanító.

Mennyivel kellemesebb lett volna ócsárolni. Vagy szapulni folyton folyvást, mert buta és nagyképű. Ehelyett tökéletes volt. Hibátlan. Szép. Vicces. Figyelmes. Vannak nők, akiknek egyszerűen több jut abból a kosárból, amelybe mások még belenyúlni sem mernek, nemhogy kimarkolni belőle. Ő ilyen volt. Még egy használt férjet is kapott.

 A tévézés nem kapcsolta ki az agyát. Az evés sem. Takarítani nem kellett már. Hirtelen feleslegessé vált az idő, ami erre az estére jutott neki. Az utcán már tíz centis hó fedte be a kutyapiszokkal meghintett járdát, a fekete koszba megfürdött tetőket. A fák öregen bólogattak. Mesebeli táj volt odakinn. Ez volt az a karácsony, amiről a képeslapok ódákat regélnek. Fogta a sálját, bebugyolálta a fejét és a kissé viseltes csizmájába bújva, mint egy sarkvidéki medve, eldöntötte, kiszellőzteti a fejét.

 Az üres utcákon tépett falú házak mellett imbolyogva felcsuklott benne a sírás. Mégis fájt az eltagadott magány, a ragyogás nélküli karácsony. A csend és a fehérség nem adott megnyugvást, inkább megmutatta, milyen is a semmi annak, akinek nemrég még volt valamije, amit észre sem vett. Léptei nem koppantak a hóban, inkább megsüllyedtek a hepehupás járdákon. A hó kiszakadt paplanból zuhogott alá és Éva nem találta most különlegesnek.

A ligeti meseország máskor talán mosolyra készteti, főleg, ha Enikő berikoltozza a teret maga körül. Így Szentestén azonban egy gyerek sem szaladgált a fehérlepte fák között. A tó közepén, egy szigeten kivilágított fenyőfa hajlongott. Mintha köszönt volna, mint árva az árvának.

  A százéves fatörzsek mögött váratlanul egy árnyat pillantott meg. A padon ült. Úgy látszott, nem hat rá sem a hideg, sem a hó. Fekete volt tetőtől talpig. Kivehetetlen csomagnak tűnt az egész ember. Mert, hogy az volt, azt egészen bizonyosan látta.

Megtorpant. Megszólítsa? Vagy menjen tovább, hisz semmi köze nem volt hozzá? Mielőtt még tovább töprenghetett volna, a ruhakupac megszólította:

–     -  Te miért nem vagy otthon, mint mindenki más?

A kérdés egyszerre volt elszomorító és dühítő. Pontosan azért szakadt ki a falak közül, hogy ne kelljen ilyesmire gondolnia, erre egy vadidegen szembesíti a fájdalmával.

–      -- Csak sétálok egy kicsit – válaszolta setesután.

Durva nevetés hallatszott a pad felől.

–     -  Jobban kellene hazudnod, főleg így karácsonykor!

–    -   Dehogy! Épp ma kellene igazat mondani.

A női hang, amely eddig takargatta tulajdonosát újabb kuncogásban tört ki.

–      - Hamis ünnep ez! Hol a szeretet, ha te itt bujkálsz a szakadó hóban?

Erre nem tudott mit mondani. Ki a fene osztja neki az észt ezen az estén? Nincs szüksége semmiféle öregasszony tapasztalatára. Nem kell neki igazmondás. A valót hallani olyan, mintha az ember szánt szándékkal pakolna köveket a bőröndjébe.

–     -  Mennem kell – hadarta és idegesen megigazította a sálat, ami alatt nedvesedni kezdett a haja. – Boldog karácsonyt!

–      - Neked is! Amit kértél, teljesülni fog!

Éva megborzongott. Az egész fura és nevetséges volt. A párbeszédnek nem volt értelme, az öregasszony jelenlétének sem. És nem is kért semmit. A magányra nem válasz egy újabb kudarc. Egyedül volt, de csak ma, amikor jobban fájt, mint máskor. De ez is csak egy nap, amely után jönnek jobbak és keservesebbek is. Megrázta magát. Mielőtt még akár egy gondolattal is közelebb jutott volna váratlan ismerőséhez, feltámadt a szél. A fák ágai hangosan recsegtek, az idő rőzsévé tördelte az ágakat. A padon már nem ült senki. A hóban csak a saját lábnyomát látta. Hiába kereste a nénit, csak pár újságot és egy kupac ruhát hagyott maga után a karácsonyi pad.

Megfordult és azzal a gondolattal, hogy biztosan sültbolond, hazaindult. Vágyott egy kis erdei gyümölcsös teára, puha takaróra. Enikő már biztosan kibontotta az ajándékokat és szőke fürjeit röptetve szaladgál apja lakásában. Ádám meg mosolyog, és zavarja a zaj, de most nem szól rá, mert karácsonyeste még azt is lehet.

  A lakótömbhöz érve lassított. A gyomra furcsán kavargott. Halálra nem ette magát, nem kellett volna furcsán rosszul lennie. Talán az elmúlt hónapok stressze, Ádám szeptemberi megingása, amikor egy este beállított és rávette őt egy gyors szeretkezésre. Mind, mind azt mutatták nem jól alakulnak a dolgok. Rohadtul bánta, hogy akkor engedett neki. Látta az arcán, hogy Ádám sem élvezte, inkább csak olyan pasis módon meg akarta mutatni, hogy uralja a terepet. A terep pedig Éva volt és az uralom tíz percig sem tartott.

A karácsonyi hóesés kezdett alább hagyni. Megállt, lélegzett egy mélyet, és benézve a panelok ablakán mindenkinél villogó fényeket látott. Olyan mélységes csend volt, amilyet talán gyerekkorában hallott nagyanyja udvarán nyári alkonyatkor. És ekkor megtörtént.

Mocorgást érzett odabent. Nem hascsikarás volt az, ahogy hazug módon hitte. Egy kicsiny ajándék jelezte, hogy úton van. Tavasz tájékán kézbesíthető is lesz.

Megtántorodott, kezét a hasára szorítva feljajdult. Benn egy kisfiú talán elmosolyodott. Kinn egy nő ajándékot kapott. Tavaszit, nem csillámpapírba kötöttet.

  A ligeti látomás azonban egy dologban hazudott: nem kívánt semmit sem önmagának.