Juditka már harmadik hete nem mehetett a nagymamához. Ki volt tiltva családostul, mindenestül. Mari mama csúnya szavak kíséretében kitessékelte őket, és azzal zárta a találkozást, hogy gondolkozzanak. Juditka nem értette haragját, magát a kiabálást sem, de valami erősen kaparta a torkát. Nem a sírás volt, azt megismerte volna, hanem egyfajta szorongás, amelyhez bánat is társult.

Mari mama arca piroslott a dühtől. Pirosabb, mint a konyharuha, amivel hadonászott. Azt kiabálta fuldokló méreggel, hogy nem ilyennek nevelte a lányát.

A kislány a maga kilenc évével tudta, hogy ez a harag egészen más, mint, amit eddig látott. Pontosabban ehhez foghatót eddig nem tapasztalt.

Kinn az utcán, ahogy anyjával bandukolt a keskeny járdán, megkérdezni sem merte, mi a baj.

Hallotta a szavakat, hogy partizán, meg Julka, meg szörnyeteg, de semmit nem tudott összerakni belőle.

Harmadikos volt. Minden tavasszal, alighogy virágozni kezdtek a fák, buszos kirándulást szerveztek az iskolában. Az alsósokat felpakolták egy rozsdás oldalú, százéves járműre és kirándulni vitték. Nem volt hosszú az út, mégis kellett ennivalót csomagolni. Mindig nagy volt az izgalom, mert sokan a falun túlra sose jutottak. Nem volt szokás gyerekeket kirándultatni. Ott volt nekik a játék, a tanulás és nagy ritkán a mozi. A felnőttek dolgozni jártak, ki a földekre, ki a szövetkezet irodáiba, ki meg otthon kapirgálta a saját kis kertjét meg etette a disznókat. Így volt ez rendjén faluhelyen.

Ezért minden utazás felért egy világ körüli úttal. Juditka sem tudott aludni előtte. Még hallotta, hogy tizenkettőt üt a falióra. Erőnek erejével szorította le a szemét, de csak nem jött meg az álom. Már rég megbeszélte Évivel, hogy egymás mellett fognak ülni és bármit is csomagoljon az anyjuk, megosztoznak rajta.

A buszon tapintani lehetett az izgatottságot.  Senki nem késett a kora tavaszi reggelen, így hétkor már gurultak is. A hátsó ülések egyikén két műanyagvirágos koszorú hevert. Juditka nem tudta, miért, de a mögötte ülő, nagyon okos Attila elmagyarázta neki, hogy Julkának viszik. Attila nagyon tetszett a kislánynak. Ezért nem akarta megkérdezni tőle, ki az a Julka. Félt, hogy butának tűnik. Valószínűleg elmondta a tanító bácsi, csak ő nem figyelt oda. Attila nem nevetné ki, mert annál sokkal kedvesebb, de a mellette ülő Peti biztosan gúnyt űzne belőle. Ezért csak hümmögött és úgy tett, mint akit az információ teljesen megnyugtat.

Julka, Juditka…Élvezte a nevek közötti hasonlóságot. Lehet, hogy egyszer majd ő is kap egy ilyen virágkoszorút, ami igazi virágból lesz? A fejére teszi és hullámos fürtjeivel úgy néz majd ki, mint egy királylány. Igaz, hogy azok mindig szőkék, ő pedig olyan semmilyen barna, de ez nem befolyásolta a gondolatbeli királylányságot.

A busz öregesen döcögött. Vagy csak ő volt türelmetlen. Alig várta, hogy megérkezzenek és futkározzanak egy kicsit. A lába erősen bizsergett a hosszú mozdulatlanságban.

  Évi isteni sajtos pogácsát és almás rétest is hozott. Öröm volt nyelni az omlós falatokat. A buszon nagy élet volt. Hátul a csapat egy szomorkás dalt énekelt, amit Juditka ne ismert. Valami szél vitte messze a fellegeket…Ennyit hallott ki belőle. Meg valami szerelem is kihallatszódott. Attila hangosan nevetett valamin, amikor hátrafordulva rápillantott. Szép barna szemében vidámság tanyázott.

  A nap egészében véve unalmas volt, tulajdonképpen semmit nem csináltak, leszámítva a koszorúzást. A tanító bácsi hosszan beszélt a nagy háborúról, a hős partizánokról, akik életüket adták a szabadságért. Julka nevét csak egyszer említette. A hangja reszelős volt. Mintha sírni akart volna. Juditka nem nagyon értette, hogy mi siratni való van egy 30 méter magas kőszobron.

Végül négyen odacipelték a csúnyácska koszorúkat, aztán lehajtott fejjel emlékeztek. Hogy mire, azt senki nem tudta, hiszen ők nem voltak részesei a batinai diadalnak.

Szerencsére maradt idő fogócskázni, és az erdő szélén lesni az őzeket, amikről azt állította egy nagyobb fiú, hogy tömegével laknak errefelé. Persze, akkor egy sem jött ki, hogy megmutassa magát a zsivajgó gyerekseregnek.

  Ez a nap volt az, ami a mamát eltávolította tőlük. Az elmúlt három hétben csak egyszer látta messziről. A húsbolt felé tartott, ám úgy tett, mintha észre se venné a titokban integető Juditkát. Valószínűleg nem is látta, rossz volt a szeme. A kislány mégis gyanította, hogy nem akaródzott neki feléjük nézni. Anyja is erősen rángatta a karját. Hirtelen sietős lett az aznapi házimunka.

Meg kellett tudnia, mi a baj Julkával. Csak egy egyszerű kirándulás volt és Mari mama mégis haragot tartott miatta. Talán tervezett aznapra valamit? Szombat volt, de akkor is ráért volna az a bármi vasárnapig. Anyja semmiről nem vett tudomást. Amikor lassan egy hónap elteltével meg merte kérdezni tőle, miért nem mennek a mamához, akkor csak annyit vetett oda, hogy a mama nem bír a jelenben élni és még mindig a múlt miatt siránkozik. Kérdezni többet nem lehetett, mert fagyos tekintette beleforrasztotta a szót. Apja soha nem volt otthon, zavarni sem merte volna ilyesmivel.

  Aztán egyik nap elmaradt az utolsó óra, mert a tanító bácsi rosszul lett. Mindenkinek annyit mondtak, hogy nyugodtan menjen haza, majd bepótolják az utolsó matekórát. Természetesen senki nem bánta, hogy előbb lett vége az iskolai kínszenvedésnek. Azonmód kitódultak a kapun. Az április szél meglengette könnyű kabátjaikat és repítette őket hazáig.

Ekkor találta ki, hogy elmegy Mari mamához. Őt biztosan nem fogja elküldeni. Anyja sem szidhatja meg, nem fog tudni róla, mert időben hazaér majd.

  A barna vaskapu előtt mély levegőt vett és lenyomta a nehéz kilincset. A nagymama az udvaron ült, előtte egy vájlingban elvágott nyakú csirke árválkodott.  Látszott, hogy épp kopasztani akarta.

Sokszor látta már, hogy csinálja, nem volt számára ijesztő, csak a forró vizes tollak bűzét utálta nagyon.

–    -   Bejöhetek? – kérdezte fura idegességgel a hangjában.

Valamiféle morgás volt a válasz. Lehetett igennek is érteni. Lassú mozdulattal nyomta vissza a helyére a kaput és félénken tett pár lépést a messziről bűzlő jószág felé.

Amikor Mari mama felnézett, szemében nem volt harag. Ahogy ezt megpillantotta, azonnal futni kezdett és majd fellökve a csirkét, a nyakába ugrott.

–    -  Haragszol még rám? – suttogta.

–    -  Dehogy haragszom, angyalom. Rád nem – hangzott a megnyugtató válasz.

–    -   Anyára?

–    -   Rá igen!

–    -  De miért? Nem csinált semmit. Én nem értem.

–    -   Nem is kell.

Juditka bár nem akart, sírni kezdett. A feszültség mély árkot szántott a lelkében és most a könnyáradat, amit eddig elfojtott, utat tört.

–     -  Ne sírj, te bolond lány! Nincs semmi baj! – simogatta a haját. – Mit mondott anyád neked?

–     -  Azt, hogy a mama nem tud a jelenben élni és felejteni.

–    - Az anyja keservit annak a büdösnek! Még hogy a jelenben! A múltban veszett oda mindhárom bátyám és anyám öccse is. A szomszédunk is, és Jóska is.

A kislány csak ölelte a nyakát és nem értette, mi köze mindennek hozzájuk. Jóskát sem ismerte. Úgy érezte, anyja téved valamiben, de nem tudta miben. Mi lehet az a múlt, ami közéjük áll, és ami miatt a mama nem beszél a családjával?

–     -  Ülj ide a sámlira! – bontotta le a kislány karját a nyakáról. – Mesélek valamit, de ne szólalj meg!

A kislány felemelte az alacsony sámlit, ami a falat támasztotta és szorosan a mama mellé tette. A tyúk bűze finoman felkúszott az orrába, de most nem bánta.

–    -Emlékszel a kirándulásra? – kérdezte tompán, tudva a választ. – Julka…- köpte ki megvetéssel a nevet. – Egy szörnyeteg. Puskatussal verte szét az emberek fejét a háborúban. Csak mert magyarok voltak. Láttam, ahogy a bátyám szeme kifordul. A másik bátyám szájából ömlött a vér. Aztán fejbe lőtte mindkettőt.

A többiekről nem tudok, de egy férfi sem jött vissza. Mind a Dunában végezte. Ő volt a legfőbb gyilkos. 15 éves voltam. Mindent láttam. Élvezte, hogy kínozhatja az embereket, hogy láthatja szemükben a rettegést. Én megmenekültem, mert a golyó csak a combomat érte.

Juditka megmerevedett.  Így még soha nem beszélt vele senki. A mama arcán sötét felhő ült.   A hasonló nevű Julka, akiről a szobrot csinálták, maga volt az ördög. Nem is tudta elképzelni, hogyan tudott egy nő ölni. Mi az, hogy puskatussal? A mamának voltak testvérei? Soha nem mondta. Senki erről nem mesélt.  Azt sem tudta, hogy élt a háború alatt, bár már elég öregnek látszott.

–    -   Érted már? – kérdezte végül.

–     -  Értem…- hangzott a válasz. – De semmit sem értett.

- Kértem anyádat, hogy ne engedjen el oda, ahol az a nő is megdöglött. Könyörögtem, hogy tiltsa meg neked, hogy arra a fűre lépj, ahol annyian meghaltak. Koszorúzni! Uramisten! Egy aljas szörnyetegre emlékeznek meg a falunkban minden évben. Mocskos világ ez! Eljöttem onnan, hogy ne halljak róla soha többet. Hogy ne lássam magam előtt a bátyáim halott arcát. Ti meg koszorút visztek hozzá, mintha hős lenne. 

–     -  De anya ezt nem tudta – szólalt meg nagy nehezen Juditka. – Ő nem ezért engedett el. Én kérleltem, mert mindenki menni akart.

–    - Tudta. Elmondtam neki. Elmeséltem azt a napot. Felidéztem minden borzalmat, de nem érdekelte. Azt felelte, rég volt. Elmúlt majdnem negyven év. Felejteni kell.

–    -  Mama, ne sírj! Soha többé nem megyek oda.

De Mari mama ekkor már ijesztően zokogott. Évtizedek bebetonozott sírása bukott ki belőle. Az első szerelem, a kékszemű Jóska, akitől első csókját kapta azon a tavaszon, a majálison. A falubeli férfiak, a pék, akit kiskora óta ismert, a plébános, akihez gyónni járt, a tanító, aki írni tanította ügyetlen ujjait. És a három bátyja. Ők vigyáztak rá, miután az apjuk előző év őszén meghalt.

És miért? Miért? Mert háború volt és a partizánok bosszút esküdtek Újvidékért? Mi volt a vétkük abban a borzalomban? Magyarok voltak. Ennyi.

Julka. Köpött egyet. Kézfejével megtörölte a szemét és a leforrázott tyúk hideggé száradt tollait elemi erővel kezdte tépkedni.