Reggel van, ballagok dolgozni. Második napja mintha háború lenne. Nem annyira félelmetes, de azért benne van a levegőben, hogy ez nem egy sima tavaszi nap. Egyetlen idős férfival találkozom, aki kutyát sétáltat. Autók suhannak el mellettem, gyanakodva nézem, hová mehetnek. Aztán eszembe jut, munkába. Szedem a lábam, szipogok, enyhén folyik az orrom, közben meg az jár a fejemben, be kell mennem egy csomó ember közé és úgy kell tennem, mintha semmi nem zavarna.

De zavar, hogy feszült vagyok. Gyanakodva figyelem, ki ül közel hozzám. Olyan gondolatok keringenek a fejemben, amelyek létezését el sem tudtam képzelni két hete.

Üres az óvoda, iskola. Csend van, ez ijesztő. Nem jól van ez így. Mintha egy katasztrófa filmben lennék szereplő és el kell hinnem, hogy én vagyok a főhős, aki megmenekül.

Mindenki ingerült. Az egyiknek otthon van egyedül a gyereke, a másiknak a vállalkozása omlik össze, ha sokáig tart ez az állapot. Hallom, amint valaki azért reklamál telefonon, hogy túl sok a gyerekeknek szánt iskolai feladat, amely a tanítást hivatott helyettesíteni. Van, aki retteg a kevéstől, mert a gyerek lemarad, elfelejt olvasni, otthon nem akar mást, csak netezni.

Kisgyerekes anyuka kérdezi a neten, mit csináljon egész nap a gyerekével, mert bezárt a bölcsi. A legyen vele, építsen duploból várat, rendezgessen száz sorban műanyag állatkákat, nézegessenek közösen könyveket, meséljen az állatokról, virágokról, eszébe sem jut, mert ezt a tudást elfelejtette.

Az utcán feltűnően sok az idős ember. Ők nem fognak megváltozni egyik napról a másikra. Tudják, hogy veszélyben vannak, hogyne tudnák, hiszen ömlik rájuk mindenhonnan, de nem könnyű változtatni azon, amit évek óta csinálnak. Ugyan ki megy el helyettük a boltba, piacra, gyógyszertárba? Valaki, akit nem ismernek? A gyerekeik, akik sosem érnek rá?

Valószínűleg nem. Ők mennek ki, intézik egyszerű kis életüket. nem bolondok, csak sokszor nincs más választásuk. Nem tudunk gyorsan változni. Nem is akarunk. Nehéz meglépni ezt az új helyzetet. Ha fiatalként könnyű lenne, akkor a boltokban nem állnának üresen a polcok, nem vásárolt volna fel mindenki mindent. Nincs vécépapír…Ezt pár hete gondolni sem gondoltuk.

A C-vitaminnal, a fertőtlenítővel és a tisztálkodási szerekkel együtt még valami eltűnik. A türelem. Marad helyette a szitkozódás, a széthúzás, a kapzsiság.

Nagy bajban van az emberiség, amely nem érett meg a változtatásra. Most szenved. Hibáztat, bűnbakot keres, közben meg nem veszi észre, hogy az emberek a közönybe, a támadásokba és az önzőségbe is belehalnak.

A játszótereken még mindig sok a gyerek. Szép tavasz van és mégis tiltott terület. Gyerekeink a vírushordozók és még mindig nem hisszük el, hogy az otthon maradás, az valóban otthon maradást jelent. Őrület.

Hogy is lehetne kibírni, amikor eddig minden a változásról szólt? Az állandóságot utáltuk, lesajnáltuk. És most ára van.

Tanuljunk nyugalmat, türelmet! Elmúlik a rossz is, ahogy a jó is. Csak ne bántsuk már egymást lépten-nyomon!