Hányszor mondtuk sietősen, kapkodva, sajnálkozva, ironikusan, kétségbeesetten? Megmondani se lehetne.  Most az idővel az életet kaptuk meg. Hatalmas ajándék ez, még ha sokan képtelenek elfogadni. Időt kaptunk a csendességre, a visszafogott viselkedésre, a türelemre, a gondolkodásra és magára szeretetre.

Időgépbe szállhatott most a világ, amely visszavitt a nem is olyan régen elhagyott életünkbe. Hirtelen előkerültek a régi fényképek, amelyeket még megérinthetünk. A cipős dobozban eddig halomban álltak vagy csak úgy rendezetlenül a fiókban, és már csak néha emlékeztünk a szép fiatal tekintetekre, amelyek tele voltak reménységgel, hittel és akarattal. Annyira váratlanul tört ránk a rossz, hogy fejbe kólintott bennünket. Kinyílt leragasztott szemünk és megláttuk, hogy a régi értékek mentén lehetne most tovább élni. Illúzió? Meglehet. Nem sokára eldől, hogy a megbetegített Föld bolygón tudunk-e egészségesen élni. Elszáll-e a hirtelen jött eufória, amelyben kicsit mindenki jobb akarna lenni?

Visszafelé már nem mehetünk. A régi világ régóta haldoklott, de mi nem akartuk lekapcsolni a lélegeztetőt. Most viszont a kezünket más valaki irányítja.

Időt kaptunk, életet. Megölelhetjük a gyerekeinket, akiket sokszor csak futólag látunk, mert megbújva kis világunkban hagytuk, hogy ők más utakra tévedjenek. Mesélhetünk, beszélgethetünk nagy séták közben. Nem kell rángatni őket a boltban, mert vár a főzés. Birkózhatunk, labdázhatunk vagy csak megpihenve filmet nézhetünk. Melegséget, gyengédséget küld ez az időszak, csak kitárt szívvel és karral kellene fogadnunk.

Időt kaptunk, hogy átgondoljuk, milyen régen nem vettük már észre a barátainkat, idős szüleinket. Nem csak most kell rájuk gondolni. Eszünkbe jut majd, hogy ha tévedtek is, ha sokszor nem dicsértek, megbántottak szavaikkal, csak miattuk élünk, vagyunk. Eljött hát a megbocsájtás ideje. Eljött az önön döntéseink felvállalásának ideje.

Időt kaptunk megszemlélni, milyenek az utak, erdők, tavak, folyók. Tényleg át kell csak rohannunk ezen a világon és szórni magunk után szemetet? Láthatjuk, mit tettünk az állatokkal gőgünk csúcsán. Elvettük, amit el lehetett és közben arról panaszkodunk, hogy mások hogy bánnak a kutyáikkal, macskáikkal.

Hagytunk helyet, teret másoknak?

Időnk van most sok mindenre. Háború ez? Dehogy. A boltok tele vannak, nem éhezünk, nem fázunk, nincsenek lőtt sebeink. Háború önmagunkkal. Tudunk-e még emberségesek maradni?

A 21. század embere elképzelhetetlennek tartotta, hogy korlátozzák valamiben. A lehetőségeink, a pénzünk, az utazásaink, a szórakozásaink végtelennek tűntek. És most kiderült, nem tehetünk meg mindent. A szabad akarat, a döntés arra korlátozódik, ami észszerű. Vagy ha nem, akkor nagy árat fizetünk érte.

Nincs visszaút. Gondolkodhatunk, rágódhatunk, elfogadjuk-e, hogy változni kell. Ha nem sikerülne, biztos nem ússzuk meg ennyivel. Jönnek majd más vírusok, más katasztrófák.

De jó lenne, ha megállnánk, szeretnénk és törődnénk!