Három hete fordult ki a világ a sarkából nálunk. És azóta az emberek is. Nagyon nehezen változunk és tanulunk. A bántás, a kritizálás állandósult. Mintha nem vennénk észre, hogy megkaptuk a változtatás lehetőségét.

Igen, az idősek. Leéltek egy hosszúnak tűnő életet jól, rosszul, nehezen, küzdelmekkel és sok-sok változással. Voltak megszokott napjaik, rutinjuk, hibáztak, megjavultak, szerettek, gyűlöltek, tolakodtak, siettek. Voltak szépek, fiatalok, szerelmesek, csalódottak, ránctalanok. Csaltak, csalódtak. Erre pár hete mindenki megköveteli, hogy észszerűen gondolkodjanak. Mert mindenki értük van. Ez természetesen féligazság. Féltjük őket, de talán a féltésnél többször szidjuk is. Mert értetlenek, mert teszik, amit eddig. Nem hallgatnak a jó szóra, nem figyelnek a veszélyekre. Nem képesek egyelőre másra. Ők is rémültek…Esetleg nemtörődöm módon mutatják. Pár nap alatt az emberi természet nem képes átalakulni. Szokásaink, berögződött tevékenységeink parancsszóra nem változnak. Talán egy kis szidásmentes türelem többet érne.

A láthatatlan jövőkép mérhetetlenül nagy szorongást okoz. Eddig sem ismertük a jövőt, bár kutattuk volna, most viszont sokaknak a létbizonytalanság köde is belepi. Lesz-e munka, ha igen, milyen? Lesz-e, aki fizetni tud? Mi az, ami luxussá válik a jövőben?

Nem szoktuk meg, hogy azt tegyük, amit muszáj. A szabadságról úgy hittük, féktelen és alázattal nem jár. A korlátok nélküli élet most visszavág. Ezért nehéz a lakásban maradni. Eddig mehettünk bárhová, ha menekülni akartunk a belső vívódásaink elöl. Persze csak elodáztuk őket. De legalább hazudhattunk valami vigasztalót. Most szembesülni kell a kapcsolataink sivárságával.

Valaki azt mondta a napokban, hogy ezekben a hetekben a jó még jobb lesz, megerősödik, ami rossz, az meg szétesik. És valóban. Barátságok, házasságok mennek tönkre a most előjövő, eddig lappangó véleménykülönbségek miatt. Ha laza volt a kötelék, lassan oldódni látszik. Nem könnyű elviselni a párunkat, a gyerekeinket. Tisztában vagyunk azzal, hogy nem most cseppentek a közelünkbe, de ilyen töményen, ilyen szoros közelségben sok konfliktus adódik. Ezt sem ismertük eddig.

Ha szerettünk, ha gondoskodtunk, most sem lehet baj. Hiszen a szeretet, amit eddig mosolyogva hátratoltunk a polcon, előre furakszik. Csendben megmutatja, mire vagyunk képesek. Szavak nélkül. Ha meg gyűlölködtünk, akkor még inkább fellángol a harag is.

A párunk hibái, önnön furcsaságaink, a gyerekünk viselkedése tiszta tükröt tár elénk. Nem biztos, hogy tetszeni fog. Megeshet, hogy utálni fogjuk. Az igazságot igen sokszor csak hirdetjük, ám gyakran elhazudjuk.

Ha hűek voltunk, nem változunk. Ha csalók, akkor a kiskapukon lévő lyukat is nagyobbra fúrjuk.

Félünk, szorongunk, megállunk és megremegünk. Nincs még itt a vége. Biciklizni is úgy tanulunk, hogy bár az elején megy a tekerés, a kanyarban az árokban kötünk ki. Mégis felpattanunk, lesöpörjük a ránk ragadt földdarabkákat meg fűszálakat, majd újra nekifogunk. Ebben a szakaszban vagyunk most. Sok kanyar van még, de mindegyik után felállhatunk, ha lesz, aki a kezét nyújtja.

Egyszer mi bicajozunk, máskor meg felsegítjük a lepottyanót. Ne feledjük, tanulni és segíteni mindannyian tudunk. 

Esélyt kaptunk a változtatásra. Lassított a Föld, összevonta a szemöldökét. Haragudott. Aztán adott még egy lehetőséget. De jó volna élni vele!