Hetek óta más világ van. Hetek óta zeng a média bajtól. Nem lehet nem tudni és nem elfogadni, hogy változásra van szükség. A technika, a civilizáció okozta millió haszon és kár mellett, az emberiség is változásra kényszerül. A napokban egyre durvább cikkekben ecsetelik a lélegeztető gépek használatának részleteit. Az elrettentés a cél, a félelemkeltés ugyanennyire. Kevés olyan ember van köztünk, aki nem sejti, hogy valóban szörnyű lenne kórházban feküdni, fulladozni, felfekvésekkel küzdeni.

Mégis bánt is, mégis zavar, hogy oly sokan ítélkeznek mások felett. Az egész világon, hazánkban is, sokaknak nem adatik meg, hogy kertjük, udvaruk legyen. Az emberek jó része eddig sietett, sportolt, utazott, világot látott. Most nem lehet. Viszont azt elvárni, hogy ez egy pillanatról a másikra elfogadható legyen, nem reális.

Valóban felelőtlen vagyok, ha kiteszem a lábam és sétálok egyet? Kimondhatatlanul szerencsés az, akinek van lehetősége a kertben napozni, a gyerekének hintázni, labdázni. Sokaknak nincs. Sokan élnek különböző korú és energiájú gyerekekkel szűk lakásokban. A gyerek nem érti meg, hogy az a jó neki, ha nem megy emberek közé. A nap süt, hívogat…Ha ráparancsolnak, ha kezébe könyvet nyomnak, a számítógép előtt görnyed, biztosan elvan egy ideig. De a mozgás hiánya feszültséget generál benne. Aki együtt él egy folyton menő, ingerekre vágyó kamasszal, tudhatja, hogy az most a poklok poklát éli. Ha csak teheti, duzzog, undok és dacol most még hatványozottabban. Az energiáit szócsatákba fekteti, és kellemetlenebb módon reagál, mint ahogy eddig, pedig előtte is bűnnek tartotta simulékony viselkedést.

Igen, sokak vágytak sétára a hétvégén. Biztosan nem azért, mert rossz emberek, vagy szándékosan bántanának másokat. Egyszerűen a szűk tér, az összezártság agressziót vált ki. A napsütés, a mozgás pedig oldja ezt. Nehéz jól egyensúlyozni. Még nehezebb megérteni ezt annak, aki jól elvan otthon, aki kiéli magát kenyérsütésben, takarításban. Egyszer minden sütés-főzés elég lesz. Az ablakot sem lehet kétnaponta lemosni. A kisgyerek visít, rohangál, tör-zúz, de maradnia kell. Ép ésszel nehéz ezen túljutni. Mindezek mellett ott van a párunk, aki vagy dolgozik, vagy nem. Ha dolgozik, azért ideges, ha meg nem, akkor meg azért.

Miért kell még nagyobb terhet tenni az emberek azáltal, hogy örökösen szidjuk őket? Nem lettek angyalok, mert járvány van. Ugyanolyan türelmetlenek, sérülékenyek és szitkozódóak, ahogy eddig. Vagy még inkább. Lelkileg nagyobb a teher, mint fizikailag.

Mindezek után még folyamatosan kapja az ember, hogy eddig is rossz volt, mert utazott, világot látott és lám, mi lett az emberiséggel. Mintha mindenki csak bűnösökre vadásznak. Rossz vagy, ha levegőzöl, ha vásárolsz, ha utazol, ha futsz, ha kiabálsz a gyerekeddel, ha meghízol, ha folyton eszel, ha nem érted meg, hogy bezárva kell maradnod. Rossz vagy, rossz vagy, felelőtlen, hibás.

Pedig csak élni akarsz. Túlélni. Tudod, hogy baj lehet, hogy vigyázni kell az idősekre, hogy nem egyszerű a gyerekekkel, hogy aggódsz a szeretteidért, mégis kimész. Bandukolsz. Rángatod a gyereket, meg ne álljon, ne prüszköljön, ne köhögjön, ne hintázzon. Ráveszed a párod, mozduljon ki, fusson egyet, ásson a kertben. Te meg fellélegzel, csend van végre! Otthon maradtál, mert jó vagy?

Talán a nyomást könnyíthetnénk másokon azáltal, hogy nem bírálunk mindenkit. Senki életébe nem látunk bele. És ha nevet séta közben? Ha jól érzi magát? Talán hetek óta először teszi.

Felelőtlenség? Lehet. De az emberiség nem változik meg egyik napról a másikra. Nem képes rá. A szidás meg mikor segített valakinek? Vitt valaha előre? Próbáljunk elgondolkodni azon, hogy mások tetteinek oka lehet. Nem vagyunk egyformán erősek. Ha meg azok vagyunk, lehetünk elnézőbbek a gyengébbekkel.