Bella óvatos mozdulattal rajzolta körbe a szemét. Hiába mondta neki sokszor a húga, hogy csak alul húzza ki zöldre, ő nem fogadta meg a tanácsot. Így kissé úgy nézett ki a szeme, mintha körpenész telepedett volna rá. Vizsgálta a szempilláját, ami hosszú volt és sűrű. A legszexisebb az arcán a rongyos kis ráncok mellett, amik a szája sarkában tülekedtek. Negyvenhárom évesen talán még ráértek volna birtokba venni a bőrének kiadó területeit, de nagyon siettek, az egy biztos.

 Minden más is nagyon sietett az életében. Legfőképp ő maga, mert egyelőre úgy látszott, nem hosszú létben kell gondolkodnia. Amikor ezoterikus barátnője azzal jött, hogy márpedig ezt a sorsot ő választotta magának, akkor egy hajszál választotta el a közönséges legyilkolásától.

 Volt egy normális, kissé unalmasra kopott férje, egy kilenc éves fia, akiből majdan világhírű focista lesz, ő meg a halált választja. Még mit nem! Eszébe sem jutott alkudozni. Nem hónapokat, éveket akart, hanem évtizedeket még. Vagy inkább úgy egészben az élet vizét. Kortyolgassa csak az, aki nem szomjas, ő majd belepusztult a szomjúságba. Neki minden kellett.  Utazni akart, hőlégballonozni, háromemeletes tortát sütni és egyszer istenigazából beolvasni a főnökének, aki minden nap ledöfte egyik-másik munkatársa önbizalmának viaszbábját.

  Ült az alacsony széken és a maszatos tükörben gondosan igyekezett finom vonalú szájat rajzolni magának. Maszkot készített, nem átlátszót, valódit, amely mögött, ha lakott is egy nő, ügyesen ölte meg magában minden nap. Két hónapja tartott a gyilkolás. Már őszbe facsarodott nemcsak a táj, hanem a teste is, ahányszor a klinika felé tartott. Négy kemón volt túl és még tizenegy várt rá. Tavasszal derült ki, hogy a Halál sakktábláján ő is egy figura lesz. Egy vétlen és véletlen báb, aki talán bástya, talán gyalog, de az biztos, hogy nem világos színekben indul.

A Könyörtelen nyitott, ő meg lépett egy váratlan csellel.

Felvett egy vad, mintás harisnyát, hozzá egy sötétzöld bőrszoknyát, ami a fenekére simult. Nem volt kihívó, de a pasik az ilyen látványra felszisszennek. Gesztenyebarna haját laza copfba fogta és majdnem elindult, amikor eszébe jutott, hogy a rúzst majdnem elfelejtette. Egy mosolytalan mozdulattal satírozta fel száját az arcára és már indult is.

  Mindig várnia kellett, mindig sokan sorakoztak be elé, akik nem akartak elmenni oda, ahonnét nem vezet az út visszafelé. Sosem tolakodott. Vitt két gagyi, női magazint és úgy olvasta végig a várakozási időt, mintha valaki kikérdezte volna tőle a lap minden egyes betűjét.

Érezte, hogy sokszor megbámulják. Finom selyemsálját a mellette lévő még üres székre helyezte és várta a folytatást. Megkezdődött az aznapi játszma, amelyben nem mindig ő állt nyerésre. Kis tükrében még egy pillantást vetett az arcára és azon túl, hogy sápadt bőre kissé viaszosan ragyogott, semmi sem utalt arra, hogy a folyosón újságot lapozgatva ő nem más, mint a többi nő.

Soha nem kérte, hogy a férje kísérje el. Az olyan kiszolgáltatottá tette volna. Akkor esélye lett volna a vigasztalásra, a gyengeségre. Így semmi mást nem kellett tennie, mint mosolyognia a nővérkére, aki biztosan megjegyzi, hogy már megint milyen csinos.

A tekintetek, a szavak éltették, amelyekkel soha nem játszott. Nem flörtölt életében egyszer sem, nem értett hozzá. A betegség viszont kihozta belőle a lappangó királylányt. Vett két magas sarkút azonnal az első kezelés után. Egy pirosat lakkbőrből és egy sötétkéket, amely keresztpántjaival izgalmas kombinációt alkotott lábfejével. Szédítően gyönyörűek és drágák voltak. Tamás nem bánta.

 Tudta, mindenkit le kell vennie a lábáról, mert az idő nem biztos, hogy érte van.

Amikor nyílt az ajtó, és meghallotta nevét, lassan állt fel. Lesimította szoknyáját és felkapta könnyű kabátját.

A kórház ablakában épp egy cinke bámulta kék eget. A nap kisütött, és hirtelen minden undorító szag eltűnt a félelembe burkolt folyosóról.

–     -   Jó napot, végre tavaszodik – mondta a nővérkének, aki fáradtan bólintott és betessékelte.