A misztikus első szerelem. A csodálatos, a különleges, az éteri. Van sok első? Lehet egyáltalán az első előtt is, amolyan nulladik?

Nekem volt pár még a nulladik előtt is. Természetesen az oviban figyeltem fel először a másik nemre. Kemény, alaktalan műanyag állatkákkal játszottunk valami papás-mamás félét, ami nekem nagyon tetszett. Mindaddig, amíg anyám meg nem kérdezte a szomszédlányt, hogy na aranyos, milyen az oviban? Ezt az aranyost rühelltem, mert nem értettem, miért mindig másokhoz fordul ilyen szavakkal, hozzám soha. A szomszédlány keresetlen őszinteséggel ezt válaszolta: Jó, csak Hilda mindig a szerelemről beszél.

El nem tudom képzelni, hogy ez számára mit jelenthetett, meg már azt sem, mit tudtam én a szerelemről, hogy ez ennyire fontos volt nekem.

Anyám csúnyán nézett rám, ami szintén érthetetlen volt. Mintha valami szörnyűséget tettem volna. Pedig a szerelem csak szerelem volt, semmi manapság divatos szex meg hasonló téma.  Jóval ártatlanabbak voltunk.  

  Amikor iskolába kerültem, ott valóban megkörnyékezett a szerelem. Elsőben. Sokat nem várattam. A fiú harmadikos volt, szőkésbarna, hullámos hajú. Egyszerűen gyönyörű volt. A közelében lemerevedtem. A szememet le sem tudtam venni róla. Természetesen megszólítani nem mertem, hisz kis pisis voltam hozzá képest. Amikor boltba küldtek, felragyogott a szemem. Biciklivel elkerekeztem a házuk előtt, hátha az udvaron megláthatom. A bolt is arra volt. Az egyik.

Később kiderült, úgy két év múlva, merthogy akkor is tartott a szerelem nálam, hogy ő egy nagyon menő csajba szerelmes. Esztinek hosszú, gesztenyebarna haja volt, fitos orra és szeplői. Megállapítottam, hogy labdába sem rúghatok mellette a csúnya szemüvegemben és a rövid hajammal. Még sírtam is emiatt. Már akkor. Aztán elmúlt ez is, és jöttek más elsők. Talán minden évre jutott egy. Mindig plátói volt, mindig távoli. Felsős koromban elért a versírási láz, hiszen egy valamirevaló szerelem nincs meg versek nélkül. Ontottam én is párat magamból. Csak úgy a fióknak.

Nehezen ment nekem ez a szerelem dolog. Mindig csak a vergődés. Legyen ez bár mulatságos vagy butácska, akkor én nem így gondoltam rá. Igazi szívfájdalmak jöttek-mentek bennem és bármilyen aprócska voltam, szívemben a hely igen tágas volt. Gyorsan felfogtam, hogy a szerelem együtt jár a szépséggel. Nem tagadhatjuk. Az is világossá vált, hogy a szerelem túl sokszor egyoldalú.

Nem vették észre a delikvensek, hogy feléjük lövöm ki a nyilaimat. Így maradt a megfigyelés és a tapasztalás. Kamaszként nagyon haragudtam, ha gúnyolódtak rajtam, mert ugyan mit tudhat egy 14-15 éves a nagy érzésekről? Sokat. Elolvastam mindent, hogy megéljem. Shakespeare szonettjei, Tóth Árpád, Petőfi és Juhász Gyula után úgy hittem, nem érhet meglepetés. Szendrey Júlia évekig a példaképem volt. Az a nő, aki alig látta a költőt életében, de szép verseit ismerte és hozzá tudott menni, minta volt számomra. Még akkor is, ha Petőfit titkon utáltam kicsit a színésznővel való majdnem-házasság miatt.

Ebben a Hamupipőke-állapotban nem vettem észre, hogy valaki belém is szerelmes lett. Valaki, aki nem volt Petőfi, nem is volt egy szerelmes hős, de valahogy éreztetni akarta velem, hogy többnek lát, mint, ami vagyok.

Semmit nem akartam elfogadni ebből. Felemelt fejjel, undok módon gúnyolódtam rajta. Gyorsan elfelejtettem, hogy mit jelent a szívfájdalom. Az egyik levelét most is őrzöm, mert annyira röhejesnek találtam, hogy eltettem.

Naplementés levélpapír, mert akkor volt ilyen. Egy pár fut kézen fogva egy terebélyes fa alatt. Hogy a fenébe másként? A lenyugvó nap szívvel karikázva, amelyben ennyi állt vallomásként: Hild, olyan vagy, mind ez a nap, szép sárga és vidám!

Így, hibásan, csúful. Nagyon haragudtam érte. Én, a szép sárga!

Ma már megkövetném a férfivá érett bolond fiút, de már nem él. Pár éve végtelenül fiatalon ment el. Lennék sárga, lennék olyan, mind a nap, hogy elmondhassam neki, köszönöm, hogy szeretett.

És végül megjött a valódi első szerelem. Megcsapott erősen. Felemelt, forgatott és leejtett. Pontosan az történt, aminek a menetét évszázadok óta ismerjük. Vége lett, pedig ragyogtatott. Szárnyaltam, majd zuhantam ernyő nélkül. Évekig nem keveredtem ki belőle. A smaragd szemű mosoly hosszú ideig különleges volt a szívemben.

 Ma külföldön él. Már nem keresném meg. Ő tudta a szerelmem. De nem kellett neki.

Végül persze összeforrt az akkori seb is.

Első szerelmek…Fájdalmasak, keserűek, de csillogóak. Látomás volt mind, és ettől váltak szívem fiókjának értékes kincseivé.