2020. júl 16.

Érintésmentes élet

írta: Hildaságok
Érintésmentes élet

  Sok mindent nem értek az elmúlt időszakból. Ezer meg ezer kérdés vetődik fel bennem a járvánnyal kapcsolatban, de az egyik talán húsbavágóbb a többinél. Nem mintha a kérdések tömegében osztályozni lehetne fontosságukat.  Amikor azt hallom a médiában, hogy érintésmentes, akkor feláll a szőr a hátamon. Természetesen nem azért, mert nem tudom, hogy a járványt fékezni kell, vagy ki kell védeni valahogyan. Ebbe bele se folynék. De ez az érintésmentesség nagyon zavar.

Emberek érintés nélkül…Ne öleld meg a nagymamát, mert vírushordozó lehetsz! A barátaidat ne köszöntsd öleléssel, puszival, mert jaj, csak a baj származik belőle. Ne érj senkihez, mert megbetegedhetsz! Milyen élet az, ahol az emberek semmilyen módon nem közeledhetnek egymáshoz? Élnek a lakásaikban, házaikban, sétálnak a környékükön, rendelik az ételt, a ruhát, a szülinapi tortát, nem mennek moziba, színházba, könyvtárba? Mert minden ott van nekik virtuálisan?  Elhiszi azt valaki, hogy virtuálisan bejárni egy tengerpartot egyenlő az ottléttel? Valóban ugyanaz egy képernyőn át szemlélni egy festményt, mint ott lenni és rácsodálkozni? Tudom, a vírus, meg az elővigyázatosság…

Képzeljük csak el, hogy kialakul egy világ, ahol kockaemberek élnek kocka házaikban kocka képernyőiket nézve. Nem mosolyognak, mert úgyse látja senki, nem mozognak, mert úgysem fontos, nem álmodoznak, mert nincs miről, nem vágyakoznak, mert nincs mire, nem akarnak utazni, mert lehetetlen. Ez nem más, mint egy virtuális börtön, ahol robotok tengetik a mindennapjaikat. Csak vannak és fogyasztanak.

Kibírhatatlan lenne. A legpusztítóbb járvány közepette is meg akarnánk ölelni, akit szeretünk. A félelem soha nem lehet nagyobb a szeretetnél. Jöhet bármekkora pusztítás. Aki szeret, az óv, védelmez.

Hogy lehetne ezt másképp, mint a testemmel is? Ha szerelmes vagyok, elveszek a másik karjaiban. Ha szeretek, testemmel, lelkemmel vigyázom a gyerekem, a barátom, a szüleim. Bőrük az enyémhez ér, és máris megnyugvást ad. Megsimogatom a fáradt kezeket, megcirógatom a kisgyerek arcát, karjaimmal ölelem a felém futót. Érintésmentes élet? Ugye nem hiszi senki, hogy ezt ki lehetne bírni? Az emberiség nem erre van kitalálva. Nem egy doboz előtt akar rettegve élni, mert a halál itt van körülöttünk. Igen, sajnos így van. De elzárkózni, nem törődni másokkal, önzőnek és közömbösnek lenni is egyféle belső halál.

A szeretet nem nélkülözheti az érintést. Nem lehetünk meg beszélgetés, és valódi nevetés nélkül. A félelem csak pillanatokra állíthat meg minden embert. Ha ez mégse így lenne, akkor szörnyűséges jövő vár ránk. Hiszem, tudom, hogy ez nem így lesz. Mindig akad majd bátor gyerek, felnőtt, aki felrúgja az értelmetlen szabályt és megöleli a szeretteit. Csak ebben lehet bízni, mert amíg a világ a világ lesznek háborúk, betegségek, járványok, katasztrófák. Csak mi, emberek maradunk meg sérülékenyeknek, szeretetre éhezőknek.

 

Mégsem lehet másképp élni: csak ölelve, simogatva, érintve. 

Szólj hozzá