Hallgatom a szívem és tudom, régóta nem törődtem vele. Csak hagytam, tegye a dolgát, dobogjon rendületlenül, míg én fittyet hánytam rá. Küldtem felé szomorúságot kilószámra, elbírta. Pakoltam polcaira kétségbeesést és csalódást, nem rogyott meg. Aztán jöttek fájdalmak, pókhálót szőttek köré. Néha a szerelem kibontotta, és örülni hagyta.

Aztán tároltam én még szegény kis szívemben reménytelenséget, várakozást, múló időből font éveket, léha örömöket, könnyen jött szabadságot. Mindből raktároztam is rosszabb időkre, nehogy a polc kiüresedjen.

Hallgatom a szívem, mert még dobog, még súg valamit. Szeretném tudni, fáradt-e, vannak-e rajta repedések, amelyek nehezen gyógyulnak. Nem akarok én már sok mindennel betolakodni a pitvarba. Leülök egy padra, csak úgy az árnyékba, és megígérem csendben, hogy vigyázni fogok rá. Óvni fogom nagy szenvedélyektől, maró gúnytól, és ha kell, még a szerelemtől is. A szerelem becsapott, soha nem foltozta be a maga után hagyott lyukat. Így ezer óráig dolgozom rajta, keresem a tűt és a cérnát, amellyel eltüntethetem, de mindig marad egy kis rés. Vagy én csinálom rosszul.

Hallgatom a szívem, de nem panaszkodik. Ütemesen koppan hangja elmém szürke járólapjain. Még bírja, még akarja a szolgálatot, amit én róttam rá. Elmosolyodom és örömöm lassú simogatásként terítem rá. Megköszönöm, hogy nem lázadt, nem keltett bennem félelmet.  Csak lázas munkával jelezte nekem, ideje lenne  pihenni tán.

Ezért megállok, nem loholok semmitmondó érzések után. Könnyű leszek és zajtalan, hogy megnyugodhasson. Már nem kergetek áttetsző álmokat, inkább a régieket terelgetem ki életem kusza útvesztőjéből.

De ha egyszer még felgyorsulna szívem hangja, nem csitítanám vissza. Tudnám, hogy még adni akar, mielőtt elcsendesedne. Elfogadnám.

Ha meg eljön az idő, elindulok, hogy életem maratonján célba érjek. Tudom, egy távoli alkonyatban várnak rám. Ha elér a csend, elnémulok. Szívem dobbanását nem hallgatom. Ha megáll a gép, hagyni fogom, hogy elhalkuljon.