2020. júl 18.

A pók - novella

írta: Hildaságok
A pók - novella

  Viola megszokta, hogy anyja öreg. Alig emlékezett rá fiatalon. Azt viszont egy pillanatra sem lehetett elfelejteni, hogy hiába hetvenhat éves, mindig elegáns volt. Kicsit meghízott, és nehezen járt, ha senki nem látta. Ha a barátnői kukkolták a panelház teraszáról, akkor a sarokig úgy lépkedett magas sarkú csizmájában, mintha a kifutón lenne, de a kanyar után megroppant, mint a túlfeszített íj. A látszat kalitkájában élte egész életét. Smink nélkül még a szemetet sem vitte le. Viola a maga finom nőiességével és csendességével elbújhatott anyja harsány kitárulkozása mögött.

Mégis aggódott érte, mert tíz éve volt özvegy, és az évek alatt több randevút bonyolított le, mint a lánya egész élete során. -

 - Ismerkedett mindenhol. Felregisztrált egy hatvanon túli társkeresőre, majd a Facebookra is. A jelöltek jöttek futószalagon. Természetesen, nem mesélt mindről, mert az volt a kedvenc mondása, hogy jobb, ha a gyerekek egyet, s mást nem tudnak. - Igaz, azok a férfiak is túl voltak fél évszázadon, de ez nem befolyásolta a státuszukat.

Komoly kapcsolat egyikből sem lett, és ez csakis Viola anyján múlott. A férfiak, akiket ő maga az ötvenkét évével öregembereknek látott, úgy ragadtak anyjára, mint a muslicák a málnalekvárra. Körül dongták, hízelegtek neki, vacsorázni vitték. Ám ha szóba került az összeköltözés, vagy egy rendszeresebb találkozásokat követelő kapcsolat, anyja visszavonulót fújt. Csak nem gondolja az a sok idióta, hogy ő majd hallgatja az éjszakai krákogásukat vagy lesi, mikor dobják fel a pacskert, mondogatta.

 - Az meg sem lepte Violát, hogy elhazudta a valódi korát. Minden nő ezt tenné, mondta az anyja, még a hetvenen túliak is, akik kicsit is adnak magukra. Hát még az olyanok, aki párducmintás szoknyában mennek színházba, amihez fekete velúrcsizmát húznak. Ő meg decens szürke blézert vett kordbársony szoknyához. Jól tudta, hogy igaza van, mégsem volt elragadtatva anyja viselkedésétől, ahogy az öltözékétől sem. Próbált nem féltékenyen gondolni rá, aki még most is sokkal nőiesebb volt, mint ő valaha is. Elnézte dús, ezüsthaját, és legyintett. Soha a nyomába sem érhetett, ez bántotta. Aztán elrestellte magát. Micsoda éretlen gondolkodásmód ez? A saját anyjára volt féltékeny, akire bármikor rákacsinthatott a halál?

 - Vasárnap délelőtt, ahogy kész lett a körtekompóttal, úgy döntött, meglátogatja az anyját, de csak úgy sebtiben. Jön, megy.  

Nem akart tapintatlanul beesni, megcsörgette. Anyja sokára vette csak fel. Hangja élesebb volt a megszokottnál.  

Érezhetően lerázta. Valami ostoba indokkal elhárította- Viola csalódott volt. Az aznapi jótéteménynek fújtak.  Máskor persze ment a rinya neki és a férjének, hogy öreg, egyedül van, ami nem volt igaz, hiszen a barátnői ott lebzseltek nála heti öt délutánon. Az önsajnálat kódoltan folyt az ereiben. Kivirult, ha nyavalyoghatott. Még a szeme is jobban csillogott, amikor unalmas barátosnéit szapulta.

 Violába belévágott a gondolat. Élesen, tisztán. Rájött. -

Anyja összeszedett valakit.  Egy ilyen korú persze nem összeszed. Nem szanaszét hevernek az öreg, jómódú férfiak. Anyja hetvenhat évesen titkolózik. Nevetséges, Viola mégsem mert rákérdezni. Vannak női titkok, amelyekben a nők legyenek bármennyi évesek, nem avatják be a lányaikat. De nem hagyta nyugodni a dolog. Ki lehet a titokzatos lovag, aki miatt ilyen könnyedén elengedte a körtebefőttet? -

Muszáj volt másnap újra próbálkoznia. A telefon most röviden csengett. Fátyolos hangon beleszólt az anyja:

       Még mindig a körtével jössz? – kérdezte undokul.

      - Anyukám, te most szórakozol? Tavaly fél órát prédikáltál nekem, amikor keveset vittünk.

      - Az tavaly volt. Aztán a cukrom az egekbe ment. Vigyáznom kell magamra! – tette hozzá szelídebben.

     -   Anya, te valamit titkolsz! Tegnap nem hagytad, hogy átmenjek, most meg jössz a cukroddal, amivel tíz éve nem volt gondod.

Hosszú csend lett.

       - Mit titkolnék? Az én koromban már kevés titka van az embernek.

Viola hallotta hangjának hamis csengését.

    -   Rendben. Majd szólj, ha el akarod mondani…

       Jól van, ha már ilyen erőszakos vagy – dőlt le a fal. – Megismerkedtem valakivel. A Püski Józsival.

      - A sírkövessel? Akié a fél Bajza-telep?

Nevetés volt az igen.  Hangjának kacérsága visszarepítette Violát ifjúkorába, amikor anyja még nádszál vékony volt, és minden fiút, akit tini lánya hazavitt, el akart kápráztatni. Kezdetben finoman, később nem csinált belőle ügyet. Számára a rajongás létszükséglet volt. Megfürdött a fiúk tekintetében még akkor is, ha csak szimplán kedvesek voltak. Viola gyűlölte ezért. Az anyja látszólag észre sem vette, hogy kacérkodik. Ha Viola szóvá tette volna, anyja megharagszik, tiltakozik és megszidja. Később Viola egyre többször intézte úgy, hogy ne vigye haza a barátait. Nem mintha olyan sok lett volna. Talán ezért nem tudta soha az anyja elbájolni jövendő vejét, Misit. Mire az ujja köré csavarhatta volna, a fiút Viola behálózta.. Azt a csatát egy életre megnyerte. 

      - Igen! – kiáltotta az anyja. – Holnap vacsorázni visz. De nem ám akárhová.

     -  Ne csigázz, mondd már!

Újabb idegesítő kacagás.

    -   A Gundelbe! Na, erre varrj gombot!

Ez a szleng nem állt jól neki. A dicsekvő hang sem, mégse akarta kioktatni. Öreg volt már a neveléshez, meg joga sem volt hozzá.

      -  Gratulálok. Nem tavaly halt meg a felesége? – jegyezte meg epésen. Nem bírt úrra lenni az irigységén.

     -  Olyan vagy, mint Jutka nénéd! Most mit vártok? Hogy gyászolja egy évig? A mi korunkban már az egy év, örökkévalóság.

     -  Igazad van, Sajnálom.

     -  És kabrióval megyünk!

Anyja dicsekvése mosolyra késztette Violát. Érezte, hogy valami varázspor van a levegőben. Lehet, hogy megszerelmesedett így nyolcvan felé?

     -  Akkor hagylak is a kompóttal. Várom a beszámolót!

A beszélgetés után tett-vett a konyhában. Visszaidézte az érzéseit, rágódott rajtuk, aztán jobbnak látta, ha süt egy nagy adag fánkot. A fia és a menye szereti.

A Gundel. Sosem járt ott. Mennyivel egyszerűbb volt, hogy nem is vágyott ilyen helyekre!

Az olaj kifröccsent a szoknyájára. Nem égette meg, de jókora folt keletkezett. Bosszúsan nézegette, amikor csörgött a telefon. Megint az anyja.

      - Mit vegyek fel? – kérdezte türelmetlenül.

     -  Ezt tőlem kérded? Te mindig tudod, mit kell felvenni.

      - Most nem – hangzott a kétségbeesett válasz. – A kabrióhoz öltözzek vagy az étteremhez?

Most Violából robbant ki a nevetés.

A vonal túlfelén nem nevetett senki.

      - Ne haragudj, anya! – mondta végül elnyomva a vigyorgását. – Légy önmagad!

Anyja felsóhajtott, és letette.

Másnap volt apja halálának az évfordulója. A temető mellett egy elegáns virágüzlet parádézott.  Viola minden évben ott köttetett egy fehér csokrot. Kálát rakatott bele. Titokvirág. Sejtelmesen gyönyörű, elegáns.

 Sokan voltak az üzletben.  Megfájdult a háta várakozás közben. A kirakat sarkában egy pókháló bújt meg. Épp egy pók óvakodott a zsákmánya felé.  Az már nem tudott mozdulni. Lábait befonta az óvatlanság ragacsa.

   A parkolóban két kocsi várakozott, az egyik egy arany kabrió.  A sírkövesé. Ilyen nem volt több a városban. Egy nővel trécselt, szőkével, aki világoskék kendővel fogta le a haját. Hatalmas napszemüvegében szitakötőnek tűnt. Valami vicceset mondhatott a férfi, mert a nő nevetett. Túl sokáig, és túl feltűnően.

  A vén kujonnak, lám, voltak más nők is a tarsolyában.  A szemét. Anyja meg most ruhákat válogat, és keresi a legszorosabb bugyiját. Talán levegőt sem vesz.  Viola sajnálta.  Meg is érdemli, ha öregkorára sem tanult semmit a férfiakról. Egyre dühösebb lett. A pók félelmetes lassúsággal közeledett a légy felé. Az vergődött, és ha lett volna arca, biztosan rettegés ült volna ki rá.

  Az arany kocsi elindult, komótosan kanyarodott ki a főútra. A szőke nő tovább nevetett és megigazította a kendőjét. Az anyja volt az. Kipolírozva.

 

A pók elérte az áldozatát, ami már rég feladta. 

Szólj hozzá