2020. júl 28.

Azok a régi nyarak...

írta: Hildaságok
Azok a régi nyarak...

 Régen egy messzi-messzi Galaxisban, amikor még nem volt internet, mi, gyerekek nyáron mást se tettünk, csak játszottunk. Nem emlékszem, hogy ránk erőltettek volna házi olvasmányokat és olvasónaplókat, vagy csak szerencsém volt. Ha volt is otthon némi dolgom, végeztével mehettem, ahová akartam. Eszébe sem jutott senkinek, hogy nekem programokat szervezzen, hogy kirándulni vigyen, esetleg szórakoztasson. Ha unatkoztam, unatkoztam. Ha nem találtam a helyem, az én bajom volt.

 Ahogy reggel felkeltem, és ettem gyorsan valamit, máris engedélyt kértem anyámtól, hogy mehessek a szomszédba.  Nem lehetett csak úgy átmenni.  És ebédre haza kellett érni. A pontos időt a déli harangszó jelezte. Késni nem mertem volna. Ha mégis megesett, nem tettem zsebre, amit kaptam. Az egyik legnagyobb boldogság volt, ha nem kellett magammal cipelnem ragacs-öcsémet, akitől persze nem lehetett jót játszani, hiszen fiú volt. Nem illett a lányok közé. Kicsi volt és akaratos, ez még rontotta is az esélyeit, hogy komolyan vegyük.

Az utcasarkon reggel korán gyülekezett a banda, és ha minden jól ment, ipiapacs bújócskát játszottunk vagy indiánost, esetleg háborúsdit. A régi Jugoszláviában folyton arra készítették az embereket, hogy egy külső agresszor ellen védekezni tudjon. Mert országunk Európa közepén (így tanultam!) annyira csodás, hogy mindenkinek fáj a foga rá. Aztán a történelem fityiszt mutatott és belülről hullott darabjaira nem kevés szenvedés és halál árán. Így a háborús játék természetes volt a békében is.

Csapatokba verődve labdáztunk, vagy az aszfaltra különleges kastélyok szobáit rajzoltuk meg, ahol úgy éltünk, mint a királylányok. Sokszor feküdtünk a fűben, és a felhőket bámulva meséket meséltünk egymásnak kitalált világokról. Amikor már kezdett nőni a kukorica, apám biztosan hozott haza pár aranyhajú csövet, ami csak ideig-óráig volt szép, de én boldog voltam.

Kevés játékszer is elég volt, hogy egy történet elinduljon velünk, bennünk. Rengeteg mesét találtunk ki, vagy épp”filmesítettünk meg”. Ha netán ezt meguntuk volna, kártyáztunk, ugróköteleztünk.

A szomszédlánynak, akivel nagy barátságban voltam, volt Barbie-ja. Feldolgozhatatlan érzés volt látni a különleges piszkafalábút. Nem ismertem senkit, akinek ilyen babája lett volna. Hiába volt Jugoszlávia majdnem Nyugat! Mégse voltam irigy, mert bevettük a játékba, és amelyikünk a kezébe foghatta, öltöztethette, jutalomnak érezte. Na jó, lehet, hogy egy kicsit mégis…

A legszebbeknek az igazi, babaformájú babákat éreztem akkoriban. A fésülhető, nagy szemű, csodás ruhákba bújtatottakat. Bájos arcocskájukat most is magam előtt látom. Nem is volt szabad játszani gyakran velük. Óvni kellett őket. Életem legszebbjeinek egyik barátnőm szőke és fekete babáit láttam.  Frankfurtból hozták mindkettőt. Azt sem tudtam, hol van az a Frankfurt, de varázslatos helynek tűnt.

Az utcán mindig volt gyerek. Mindig nyüzsgött valaki.  Soha nem voltunk egyedül. Bicikliztünk, tollasoztunk. Az unalom valóban távol állt tőlünk. Mindig történt valami. Az egyik utcabeli lányka babakocsiban tologatta a tyúkját…A másik úgy elbújt, hogy fél napig keresték. Egy lassú nyári napon, amikor a legyek is álmosan dongtak, és nem telt az idő ilyen szélsebesen, mint manapság, engem megtámadott egy japánkacsa. Hegyes csőrével közeledett, és váratlanul úgy a térdembe bökött, hogy csak visítani tudtam.

Könnyednek tűnt minden. Nem panaszkodtunk folyton. Nem kellett bennünket tutujgatni, elárasztani apró ajándékokkal, mert valóban ajándék volt minden körülöttünk. Egy szép madártoll, egy fényes kavics, egy fémdarab ki tudja honnan. Ezer kincs volt körülöttünk és mi észre is vettük őket. Volt ebben az egyszerű életben valami fájdalmasan szép.

Persze a gyereklét könnyedsége is belejátszik, bár, aki emlékszik még a régi gondolataira, az tudja, hogy csak a felnőttek hiszik, hogy gyereknek lenni egyszerű.

Ma már üresek az utcák, a gyerekek nem merészkednek ki, mert nagy a forgalom, nem érdekesek a játékok, vagy egyszerűen csak elfelejtettek játszani egymással. Kicsit szomorkás erre gondolni, de a változás szele elsöpör mindent. Az időt is…

 

 

Szólj hozzá