2020. aug 01.

A lelkek piacán - novella

írta: Hildaságok
A lelkek piacán - novella

  Júlia meglepődött. Tolongásra és hangos szóra számított. De alig lézengett valaki a piacon. Lehet, hogy túl későn érkezett?  Vajon meddig van nyitva?  És lehet-e alkudni, ez érdekelte legjobban. A kínálat-kereslet törvényei valószínűleg itt is domináltak, de nem tudhatta. Ismeretlen volt a terepen. Ténfergett egy kicsit, mert nem tudta elönteni, kihez fordulhatna. Vajon dekára mérik vagy grammra? Kell-e hozzá bizonyság, hogy megfelelő? Ezek a kérdések tolongtak a fejében.

A krumplik, karalábék és hagymák kupacai között nem lelte az árust, akit keresett. Pedig pontos útmutatást kapott. Az árkádok alatt, ahol már nem színes ernyők alatt ülnek az eladók, ott lesz majd egy férfi, előtte üres asztal, rajta egy toll, tinta és papír.

Idegesen tekingetett, de az unatkozó eladók között sehogyan sem tudta felfedezni, akit keresett. Hát hiába volt akkor az elhatározás? Hiába minden áldozat? Nem értette, hiszen azt mondták neki, hogy a férfi minden nap kinn van, és mindenki számára van egy kedvező ajánlata.

Júlia megigazította gyűrött blúzát, mintha azon múlt volna valami. Próbált kevésbé idegesen keresgélni, de nehezen ment. Hiába volt minden elhatározás, rettenetesen félt.

Vajon mennyit kaphat érte? Elég lesz-e egy életen át? Elégedett lesz-e a vásárral? Ezek lüktettek a fejében, amikor a piactér legvégén megpillantotta az árust.

Egy teljesen átlagos férfi ült egy kinyitható széken és a telefonját nyomkodta. A nő megállt előtte és várta, hogy észrevegye.

    -   Venni vagy eladni? – hangzott a kérdés. A hang türelmetlen és kellemetlenül magas volt.

Júlia nem értette. Azt hitte, ide csak eladni jönnek az emberek. Az árus unottan méregette. Látszott rajta, hogy már megszokta a kuncsaftok meglepődését. Mind úgy tett, mintha valaki kényszerítette volna őket, pedig önként sétáltak hozzá és kötötték meg a legelőnyösebb üzletet.

     -  Utóbbi – mondta Júlia.

     -  Remek. Mennyit?

    -   Hogyhogy mennyit? – értetlenkedett.

    -   Jaj, drága hölgyem…Azt hittem, tudja, mit akar. Csak az időmmel szórakozik. És mint tudja, az idő nekem is drága.

A férfi pökhendi arccal fonta össze karját a mellén és tudta, nyert ügye van. Ma megint jó üzlet köttetik. Az efféle ügyfeleket kedvelte a legjobban. Kétségbe vannak esve, tanácstalanul bámulnak rá, és bármire képesek, hogy megmaradjon az életük.

   -   Milyen opciók vannak? – kérdezte Júlia nagy sokára. Addigra megszületett benne a végső elhatározás.

    -   Lehet az egészet, a felét, esetleg grammokat is. Minden az idő függvénye. Minél többet ad el, annál jobban jár.

      - Vagy ön nyer rajta!

    -   Nézze hölgyem, én csak egy közvetítő vagyok, velem nem érdemes vitatkoznia. Elvégre maga jött hozzám. Nincs igazam?

A nő bólintott. Ez a sunyi féreg elégedett lesz, gondolta keserűen. Mégsem volt más választása.

    -   Legyen az egész! – adta meg magát.

    -   Jó válasz! Tudtam, hogy meg fogunk egyezni.

    -   Mit kell tennem?

A férfi felnevetett. Nevetéséből diadal áradt. A hozzá legközelebb ülő árus másfelé nézett, de megborzongott.

   -    Először is, ne remegjen! Higgye el, sokáig észre sem veszi a változást. Töltse ki a papírt pontosan! És ne merjen hazudni, úgyis tudni fogják, ha csalni akar.

Júlia sejtette, hogy nem csak fenyegetőzik. A férfi átnyújtotta az ívet és a tollat a tintásüveggel. Régi, hegyezett lúdtoll volt, olyan, amilyet a régmúlt századokban használtak. A papiros úgy festett, mint egy sima adatlap.

 A toll hegye meglepően hangosan sercegett. Mindent tudni akartak róla, de Péterről is. Egy órán át írogatott a kőlépcsőn üldögélve. Ezalatt majdnem minden árus összepakolt. Alkonyodott, mire végzett. Eladta a lelkét. Az egészet. Nem aprózta el.

A papír alján állt a szerződés lényege. A szerződő felek aláírásukkal igazolják, hogy a szabályokat betartják. Ha megszegik, azonnal hatályba lép a záradék. Ez pedig nem más, mint a lélek azonnali megszűnése.

Amikor készen lett, a férfi szinte kitépte a kezéből a lapokat.

     -  Remek –mondta elégedetten vigyorogva.

Júlia megdermedt nevetése hallatán.

    -   Kérem, legalább annyit mondjon, hogy mikor kezdődik a folyamat?

    -   Ahogy óhajtja, bár sokan nem szeretik előre tudni.

    -   Én tudni akarom.

    -   A maga dolga. Tehát egy lélek egy másikért. Ez a leggyakoribb nálunk. – Köhintett egyet. - Csak fokozatosan veszi majd észre a változást. Kezdetben nem fog részvétet érezni, aztán kedvességet sem, és a végén nem lesznek könnyei.  Nevetni is mind kevesebbet fog. Tapasztalni fogja, hogy idővel nem marad önben jóság. Mindezért cserébe a másik lélek, akit most a betegség tart fogva, erősödni fog. Fokozatosan tér vissza belé minden, amit a kín elvett. Minél jobban gyógyul, ön annál kevésbé lesz képes szeretetet adni. Most már világos?

Júlia lehajtotta a fejét, mintha a poros földet vizsgálná.

    -   Igen, teljes mértékben – suttogta.

     -  Ne feledje, aláírta a titoktartást is! Senkinek nem mondhatja el, mert az egyezség abban a pillanatban megsemmisül az ön hátrányára.

A nő bólintott. Nem bánta, hogy megtette. Péter meggyógyul, ő pedig hagyni fogja, hogy új életet kezdjen. Szereti. És ennek a szeretetnek most ez az ára.

Megfordult és látta, hogy a nap épp akkor bukik le a dombok mögött. Elmosolyodott. A vásár megköttetett. Arcán a fáradt győztesnek járó diadallal elindult haza Péterhez, aki biztosan várta már.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá