Június 25. csütörtök

  Már egy hete szünet van, amit nagyon nem bánok. Max. nyolcig alhatok, mert anya kíméletlenül felébreszt. A tunyaság viszi az embert a bűnbe, ezzel nyitja a reggelem. Ő pedig tesz róla, hogy nekem ne legyen időm ellustulni. Egyik nap meggyet szedtünk a telken, utána málnát. Nem sokára jön a paradicsom is. Borsó is van bőven, így be vagyok fogva rendesen.

Barátnőimet sokkal lazábbra engedik. Kapom is tőlük az ívet, mert szerintük nyugodtan mondhatnék nemet. Nem ismerik az apámat. Nem szeretném, ha egyszer dühében megütne.

Most, hogy dolgozik, valamivel higgadtabb, de azért fel-felcsattan, ha valami nem a kedve szerint van. Már a kiabálástól is összeszorul a gyomrom. Utoljára kiskoromban vert meg, de akkor annyira, hogy még most is emlékszem rá.

A cefrébe, ahol a szilva várakozott, hogy pálinka lehessen, faleveleket szórtam, hogy ne érezzem, milyen büdös. Hat éves fejemmel azt gondoltam, ha lefedem a lötty tetejét, akkor majd nem bűzölög. No, emiatt elszállt az agya.

Tegnapelőtt szakítottam Alexszel. Vagy lehet, hogy ő velem. Mindenesetre vége lett. A múltkori óta, amikor dedósnak nevezett és megszorította a csuklóm, még kétszer előfordult, hogy erőszakos volt. A szakítás estéjén, ahogy kísért haza a sétából, a falhoz szorított. Azt kérdezte, mit szólnék, ha most megdugna. Persze, nevettem. Viccesnek tűnt lihegő tekintetével. Eddig alig-alig közeledett felém, majdhogynem csak barátok voltunk, erre hirtelenjében le akart rohanni. Tiltakoztam. Még erősebben nyomott a falhoz. Karját a nyakamhoz szorította. Amikor azt mondtam neki, hogy sikítok, ha nem enged el, abbahagyta. A szemébe visszatért a jól ismert kedvesség és bocsánatot kért.

Szótlanul mentünk hazáig. Nem is tudtam, mit mondjak. A szívem zakatolt. Egyetlen dologban voltam csak biztos. Félek tőle. Akitől meg fél az ember, azzal nem szívesen van együtt.

A házunk előtt épp csak kiböktem, hogy szakítani akarok, majd befutottam. Szóhoz sem jutott, de ez így volt jó mindkettőnknek.

Július 14. kedd

  Nagyon régen írtam. Nem jó napok voltak ezek, mégsem volt kedvem a papírnak panaszkodni. Összeültünk hárman, Borka, Linda meg én és nekik elmondtam részletesen a dolgokat Alexről.

A szakítás napja után nem keresett egy hétig, majd megállított az utcán, amikor a buszhoz rohantam. Csak annyit kérdezett, nem gondoltam-e meg magam. Meg hogy ne haragudjak, sajnálja, hogy olyan volt. Olyan? Neki ez vajon mit jelentett? Csak megrántottam a vállam és azt feleltem, mindegy. Erre elküldött a francba, Mást mondott, de nem akarom, hogy a papíron nyoma legyen a szavainak. Ott a levegőben úgyis elszállt minden. Felugrottam a buszra és ennyi volt.

 Ettől kezdve többször éreztem, hogy követ. Lehet, hogy képzelődtem, de mintha láttam volna ismerős bőrdzsekijét néhány helyen a nyomomban. A napközben nem féltem, de este még otthon is, erős szorongás rántotta össze a gyomrom, ha zajt hallottam az udvar felől.

Ezt nem lehetett elmondani, mert apa meg se hallgatott volna, anya meg istenre bízta volna a sorsom, mondván, ő tudja, mi a legjobb nekem.

A lányok kezdetben nevettek rajtam, sőt gúnyolódtak is, mert Linda látta Alexet egy másik lánnyal a Neonban. Mégsem tudtam megnyugodni. Valami volt a levegőben, amitől nem éreztem jól magam. Félelemszag. Valószínűleg belőlem áradt.

  Lassan közeledik Borka szülinapi bulija, azt már nagyon várom. Sokan lesznek ott a régi osztálytársaink közül. Szinte mindent megvettünk előre, ami a díszítéshez kell. Valamiért vánszorognak a napok. Máskor, nyár közepén nem sürgetném őket, de most nincs jókedvem itthon. Azt várom, hogy a bulin táncoljunk egy nagyot és talán akkor talán elfelejtem a nyomasztó érzéseimet. Még ajándékot is kell szereznem. Holnap Pestre megyek, biztosan találok valami izgalmasat vagy vicceset. Borkának mindene megvan. Gazdagabbak mindközül, akit ismerek.

Mi a jó eget vegyek neki?  

Július 24. péntek – A halálom napja

Hanna voltam. Ezen a napon még éltem és éjjel meghaltam. Azért, mert valaki úgy akarta. Azért, mert valaki egy nulla volt emberileg és elvette a legfontosabbat. Éltem 16 évet meg egy keveset. Már nem leszek szerelmes, nem lesz szalagavatóm. Unokákat sem szülhetek, többet nem sírhatok, nem nevethetek. Szombat hajnalban már nem vagyok a földi létben.

Amikor megtalálnak, sokan épp ébredeznek, vagy a piacon vannak. Ahogy anya is. Barátnőim még alszanak és nem is sejtik, hogy soha többé nem röhögünk együtt nagyokat a fiúkon.

A világ legjobb bulija volt. A tökéletes. Mindenki eljött. Oltári nagy tánc volt. Pezsgőt ittam, pedig nem is ízlett. Borka sikítva bontogatta ajándékait. A kert olyan volt, mint egy álom. A pasija is kitett magáért, mert 16 lufit vett neki, mindhez rózsákat kötött. Romantika a négyzeten.

  Én végül egy könyvet vettem neki üres lapokkal. Az első párra a közös emlékeinkből készítettem egy montázst. Írtam is bele egy idézetet a Republictól, amit tudtam, hogy szeret.

A környék zengett, de nem érdekelt bennünket. Sikerült elengednem a rosszkedvem és a félelmeim. Három után indultam haza. Mivel egész nap alig ettem, éhes is voltam, de legfőképpen álmos. Hallottam, hogy valaki jön utánam. Nem tudom, hogy van ez, de én biztosan tudtam, hogy Alex az. Amikor mellém ért, lelassított. Széles mosollyal köszönt, mintha csak tegnap váltunk volna. Kérdezte, milyen volt Borka születésnapja, meg hogy jól éreztem-e magam. Erőltetetten vidám volt a hangja. Kiéreztem belőle a hamis érdeklődést.

 Hűvös volt, megborzongtam. Lehet, hogy nem is a hidegtől, inkább csak a helyzet keltette feszültségtől. Mit keres hajnalban errefelé? Miért várt meg, hiszen nappal is láthatott? Ezek jártak a fejemben. Próbáltam nem mutatni, hogy félek. Hisz igazán nem is volt mitől. A kihalt utcákon csendjében hallottam, hogy ébredeznek a hajnali madarak. Még nem világosodott. Baktatott mellettem, dumált megállás nélkül. Egyszer csak nekem szegezte a kérdést: nem bántam-e meg a szakítást?

Ott a némaságban ez ijesztőbben hatott rám, mint fényes nappal a busznál. Mégsem hazudhattam. Elmosolyodott, és kedvesen ennyit mondott:

–       Nem baj, ha nem, csak mondd meg!

Megmondtam. Egyszerűen, tömören. Ő felnevetett. Lehajolt és felvett egy követ. A következő pillanatban fejbe vágott. Aztán még egyszer. Másodszorra az arcomat érte az ütés. Az orrom is reccsent egyet.  Elájultam. Felemelt és becipelt a bokrok közé. Izgatottan lihegett. Aztán kigombolta a nadrágját. Nem sietett. Megerőszakolt. Úgy tette meg, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

Amikor végzett, megsimogatta az arcom.

–     -  Ugye jó volt, kislány? – súgta a fülembe. Én messze jártam, nem tudtam semmiről, de még éltem.

Felhúzta a nadrágján a cipzárt. Nézett egy ideig, de nem mozdult. Azon gondolkodott, mit tegyen velem. Hagyjon-e élni?  Aztán eldöntötte. Még mindig sötét volt. Az után egy lélek sem járt. Felállt.  Könnyedén felemelt. Gondosan vigyázott a dzsekijére, nehogy véres legyen a fejemtől. Az orromból akkor is szivárgott a vér, amikor elindult velem. Nem értettem, mit akar.

Pár méternyire meglátott egy vízaknát. Puhán letett a fűbe és felfeszítette a fedelét. Keskeny volt, de az alján látni lehetett a vizet. Visszalépett hozzám, még egy pillantást vetett rám, majd mozdulatlan testem fejjel lefelé belekényszerítette a nyílásba. Vékony testem épphogy elfért. Végül visszatette a vaslapot.

A hideg víztől magamhoz tértem. Nem tudtam megtámasztani magam, nem tudtam kapaszkodni, csak a víz mélyére süllyedtem. A fejemet megemelni sem bírtam. Éreztem, ahogy a víz ellepi az orrom és a szám. Befolyt mindenembe kiszorítva az életet adó levegőt. Vergődtem, haldokoltam, aztán abbahagytam az egészet. Engedtem, hogy a mocsok átvegye az uralmat. Nem láttam és nem hallottam semmit már többé.

Hanna voltam. Már nem fáj semmi. Megerőszakolt testem nem tiltakozik, nem jajong. Nem sírok és nem nevetek. Elmentem. Múlt idő lettem.