1979 februárja

Kimondták a válást. Misi irtó dühösen ült be a Skodájába és azonnal elhúzott inni a haverjaihoz.

Nem volt hideg, inkább kora tavaszi szellő uralta a délelőttöt. Amikor kijöttem a bíróságról, azonnal fel akartalak hívni. De elvetélt ötletnek tűnt. Mit mondhattam volna? Hogy hiányzol és megint csak te kellesz? Nevetségesen hangzott, bár ennél igazabbat azóta sem éreztem.

Leültem az első padra és rágyújtottam. Néztem a rohanó embereket, a döcögős forgalmat és semmi dolgom nem volt. Aznapra szabit vettem ki.  Senkinek, még Julinak sem árultam el, hogy másodszor is elválok, mert elkezdett volna sopánkodni. 28 évesen már több tapasztalatom volt a házasságról, mint másoknak egy életen keresztül. Mégse éreztem öregnek magam. Újra szabad voltam és karcsú. Vékonyabb, mint lánykoromban. A hajam veszített szőkeségéből, de a festék csodákat tett vele. Műszempillát is rakattam, amitől a tekintetem kihívóbb lett. Fehér ruhám, amelyben váltam, láttatni engedte formás lábaim. A mama ötlete volt a fehér. Persze a ruhát is ő varrta. Ahogy majdnem mindig. Meg kell adni a módját, mondogatta. Ha már másodszor nem esküdhettem fehérben. Anyu a fejét csóválva haragosan lepisszentette. A szemében léha nő voltam.

Mondtam neki, megnyugodhat, én már többé nem megyek férjhez. Nem hitt nekem. Igaza lett. Nem akartam én sportot űzni ebből a házasodás nevű mizériából, de mindig úgy alakult, hogy előbb-utóbb az lett a vége. Ez mondjuk erős túlzás, de azért gyorsan beadtam a derekam. Bármit is tettem, bármennyire kapkodtam szédült légyként, egyetlen egyben biztos voltam: csak te kellettél.

Pár nap múlva felhívtalak a régi számodon, de a házinéni undok hangon közölte, hogy kisbogaram, a Félix lelépett. Bementem a munkahelyedre, ott sem tudtak rólad. Felmondtál. Akkor megértettem, hogy Amerikába akarsz menni. Vagy már el is mentél. Ennek gondolatától megfagyott a szívem. Elmentél volna köszönés nélkül? A lányodtól sem búcsúztál volna el? Nem tudtam elhinni. Hetekbe telt, amíg összeszedtem a bátorságom és felkerestem a szüleid. Nem fogadtak tárt karokkal. Azt viszont elárulták, hogy még Magyarországon vagy. De hol? Rám néztek, vonogatták a vállukat. Megígértették velem, hogy Katicát elviszem hozzájuk a következő héten. Belementem, de csak azért, hátha te is ott leszel.

Anyukád kikísért és jéghideg hangon sziszegte:

–    -   Grétuka, te voltál a mindene. Miattad boldogtalan évek óta.

Nem válaszoltam. Csak elindultam a macskaköves utcán lefelé és közben egyre jobban bőgtem.

Lassan beköszöntött az igazi tavasz. Persze hiába vittem a lányunkat a szüleidhez, te nem voltál ott. Egyszerűen eltűntél nyomtalanul. Később mesélted, hogy annyira magad alatt voltál, hogy elmentél egy tanyára dolgozni. Csak a madarak, az erdő és a csend vett körbe.

Istenem, milyen bolondok is voltunk.  Hagytuk, hogy múljon az idő egymás nélkül, pedig semmi másra nem vágytunk, minthogy összebújva szeressük egymást. A kislányunk is sokat emlegetett, de amikor látta, hogy szomorú leszek miattad, már nem mondta, hogy apahiánya van. Te hazudtad az életet nélkülem, én meg tagadtam, hogy együtt boldogok lehetnénk.

Hol volt már a fiatal lány, aki bolondul fészkelődött a karjaidban, mert te voltál az erős és komoly férfi, akiért rajongott?

Varga Gréta felnőtt és azt hitte, egyedül is boldogul majd. Nem így lett.

Nyár közepén jöttél vissza a fővárosba. Milyen furcsa játéka a sorsnak, hogy amikor a Nyugatiban szálltál le a vonatról, és éppen akkor jártam arrafelé. Filmszerű volt a jelenet. Késésben voltam, épp hogy elértem volna a Szolnokra indulót, amikor utánam szóltál:

–       Hová ilyen sietősen, kisasszony?

A hangodtól a szívem átmelegedett. Megfordultam és te engem néztél barnán, izmosan, csibészes mosollyal az arcodon. A nyakadba ugrottam, mintha ehhez mindig is jogom lett volna.

–    -   Nonono – nevettél. – Férjezett nőkkel nem ismerkedem vasútállomáson.

–    -   Elváltakkal sem? – kérdeztem gyorsabban a kelleténél.

–    -   Azok a kedvenceim – mondtad és magadhoz szorítottál.

Nem utaztam sehová, mert attól a naptól kezdve megint te voltál nekem maga az utazás. Tökéletes évek jöttek.

Harminc körül jobban és szenvedélyesebben szerettük egymást, mint valaha. Kitisztult a köd. Elfogadtuk egymás ostoba rigolyáit. Nem volt olyan éjszaka, amikor nem melletted aludtam. Egyszer utazhattam volna vidékre a kollégákkal, azt is lemondtam. El sem tudtam képzelni, hogy olyan ágyban aludjak el, ahol te nem ölelsz át.

A következő évben megszületett szemünk fénye, Bella. A nagymamád után kapta a nevét. Katica féltékenyen szemlélte az új jövevényt. Nem tudott vele megbarátkozni jó ideig. Kiesett a kis kedvenc szerepköréből, és ezt talán soha nem bocsájtotta meg a húgának.

Besötétedett. Félix újra elaludt, de az is lehet, hogy csak pihentette a szemét. Egyenletesen vette a levegőt. Elvétve köhögött egyet álmában. Gréta az ágyához lépett és kisimított egy hajtincset a homlokából. Jól esett megérintenie. Puha bőre, finom hajtincse előhozta belőle a régi Félix képét. Nagyon sok ponton találkozott az életük, de amikor nem voltak együtt, akkor sem távolodtak el. Mint a párhuzamosok a végtelenben. Mindig látták egymást, még akkor is, amikor a kezük nem nyúlt a másik után.

Harmadszor is férjhez mentem. Hozzád. Amikor anyu meghallotta, hogy megint esküvő lesz, megkérdezte, hogy rekordöntésre hajtok? Vagy az örömanya kosztümjét tegye megint naftalinba, mert jó lesz az még?  Nálam többször csak Elizabeth Taylor házasodott.

A nagyi nevetett rajta. Szerinte, lehet ezt sportként is felfogni. Elképesztett a lazasága.

Még szerencse, hogy mindig másik anyakönyvezetőhöz mentünk, mert már tényleg zavaró volt ez a sok ceremónia. A holtomiglan-holtodiglan kérdésnél majdnem kibuggyan belőlem a nevetés. Pimasz dolog volt, tudom, de emellett boldog is voltam. Keresztanya szerint Félix az én emberem és kész. Ez volt rá a legjobb kifejezés. Az én emberem, akivel élni tudok.

Katica nem repesett az ötlettől, mert kamaszodván borzasztóan cikinek érezte, hogy a szülei megint egybekelnek. A csókolózást meg egyenesen rühellte. Láttam, amint egy mozdulattal imitálja a hányást.

Nem volt utána semmi felhajtás, hogy is lett volna. Csak te meg én maradtunk Juliékkal az étteremben. Anyu dolgozni ment, a nagyi meg a lányokra vigyázott. Így négyesben csendes, késő délutáni ebédnek tűnt a mi új életünk kezdete. Néztelek, ahogy ragyogva tekintesz rám. Meg sem érdemeltem a szerelmedet. Ezt mindketten tudtuk, de egyikünket sem érdekelt. Ha a szerelmet érdem szerint osztogatnák, biztosan nem lenne ennyi rossz kapcsolat. Vagy talán még sokkal több lenne?

Emlékszem arra a vállalati bulira, amire először vittelek el. Eszméletlenül jóképű voltál. Valaki azt mondta, Szécsi Pálra hasonlítasz, de ez hazugság volt. Ezerszer jobban néztél ki, mint ő. Az egyik kolléganőm, a húsz év körüli Panna, meg is környékezett. Folyton körülötted lebzselt és azt is elérte némi rafináltsággal, hogy felkérd táncolni. Rám néztél, bólintottam. Eszembe sem jutott féltékenynek lenni, mert tudtam, hogy te rajtam kívül más nőt meg sem látsz. Engem is felkértek a fiúk. Megforgattak, nevettünk és végtelenül szabadnak éreztem magam tudva, hogy te ott vagy és szeretsz. Valami ronda szoknya volt rajtam, ami majdnem a bokámig ért. Esetlenül néztem ki benne, de az is lehet, hogy csak a mostani eszemmel gondolom ezt.

Minden évben két hetet Bogláron nyaraltunk. Nem volt valami fényes a hely, de nekünk elég volt a tudat, hogy nem kell dolgoznunk és Bella a Balatonban dagonyázhat. Katica már gyakran nem akart velünk jönni, mert unta a családot. Hallottam, amikor ezt mondta a barátnőjének. Nem hallgatóztam, de az ajtaja félig nyitva volt. Hosszasan ecsetelte, hogy anyja egy elkényeztetett hisztigép, az apja meg egy papucs. Nem esett jól, hogy így vélekedik rólunk, de egy tizenöt éves kamasztól ez nem falrengető vélemény. Inkább otthon maradt, hogy strandolhasson a barátaival. Érdekes módon, ő is a Palatinusra szeretett járni, ahogy mi. Egyszer elmeséltem neki, hogy ott ismerkedtünk meg, de szemmel láthatólag unta a régi mesét. Az ősök, ahogy gyakran mondta, unalmasak.

Nehéz volt vele azokban az években. Próbáltam visszaemlékezni, hogy én is ilyen voltam-e, de mintha simulékonyabb lettem volna.

Egyetlen egy alkalommal volt köztünk mosolyszünet. Akkor a bizalmam megingott.

Szilveszter volt. A 80-as éveket búcsúztattuk. Az egyik munkatársad meghívott bennünket hozzájuk. Azt ígérte, fergeteges buli lesz. Az is lett, de nem úgy, ahogy ő gondolta.

Amikor a zakódat készítettem ki indulás előtt, megláttam, hogy valami kikandikál a belső zsebéből. Egy levél volt. Géppel írták. Ez fura volt, mert a megszólítás, Drága Félix, utalt nem hivatalos voltára. A térdem megremegett, amikor elolvastam az első sort.

Szerelmes levél volt. Igazi, hamisítatlan szerelmes levél. Az én férjemnek vallotta meg az érzelmeit az egyik kolléganője. Editet futtában ismertem, de fel nem figyeltem volna rá,

annyira jelentéktelennek látszott. Festetlen arca nem fogott meg. Igaz, nem engem akart elvarázsolni. Neked írta, hogy évek óta szeret és reméli, hogy észreveszed, hogy én nem hozzád való vagyok, mert nem értékellek eléggé. Bezzeg ő. Olyan szemérmetlen módon hízelgett neked, hogy elkapott a hányinger. Egyszerre voltam dühös és kétségbeesett.

Te még zuhanyoztál, nem is sejtetted a vihart. Elolvastam másodszor is, kicsit higgadtabban. Volt benne egy mondat, amely különösen felkavart.

Azt mondta, érintésed villámcsapásként érte. Csak álltam mereven és ízlelgettem a fájdalmat. Érintésed? Hát megérintetted? Nem engem csakis, ahogy hittem?

Hallottam, hogy megszűnik a vízcsobogás, ezért gyorsan visszatettem a zsebedbe és mielőtt elkapott volna a sírás, töltöttem magamnak egy pohár bort. Kijöttél, rám néztél széles vigyorral és megjegyezted, hogy lám csak, alapozom a jó hangulatot. Még nem tudtad, mennyire.

Vajon miért nem dobtad ki a levelet? Nyugodtan elrejthetted volna. Egyet azonban elfelejtettem, megnézni a dátumot. Annyira letaglózott a megcsalás ténye, hogy nem jutott eszembe, vajon mikor történhetett.

Életünk legrosszabb estéje volt. Szörnyen viselkedtem. Hangos voltam, kihívó és részeg. Hánytam is kétszer. Te semmit nem értettél, mert nem azt a Grétát láttad, akit szeretsz. Vagy szerettél.

Bármikor, amikor közeledtél hozzám, eltoltalak. És ittam megint. Éjfélkor nem tudtam és nem is akartam boldog újévet kívánni, mert az udvaron szellőztettem a fejem egy újabb hányás után. Mire bevánszorogtam, már mindenki énekelt és vonatozott. Te a kanapén ültél és tekinteteddel minden mozdulatomat követted. Nem értetted a viselkedésemet. Jóval később derült csak ki, hogy az egész levél egy baromság volt. Hetekig nem mertem rákérdezni, pedig majd megölt minden mondata. Nem nevettél ki, amikor mégis neked szegeztem a kérdést. Inkább megdöbbentél. Én akkor azt gondoltam, na, ilyen fejet vág, akit tetten érnek. Megfogtad a kezem. Hagytam. Leültünk és elmesélted az egész történetet.

Edit nem tudott behálózni. A levelére szóban válaszoltál, mert semmiféle levelezgetésre nem voltál hajlandó. És az érintés, faggattalak fájdalmasan. Azt felelted, egyetlen egy alkalommal értél hozzá, amikor átvetted az irományt. Hogy az a nőből mit váltott ki, arról te igazán nem tehetsz. Legfeljebb annyiban vagy hibás, hogy nem dobtad azonnal a szemétbe a vallomást.

Hittem neked, hisz nem hazudtál még nekem.

A legszebb a mi kapcsolatunkban mindig az volt, hogy az érzések nem maradtak benn, hogy marcangolják a lelkünket. Ritka adomány, ha egy férfi és egy nő beszélgetni tud egymással. Úgy igazán, nem a mindennapok szervezéséről vagy a logisztikáról.

És mi tudtunk. Ezért furcsa, hogy mégis eltávolodtunk. Főleg én tőled. Valami belső bizonytalanság munkált bennem. Mindig bizonyítani akartam, hogy érdekes vagyok és nem mindennapi. Ez ma már ostoba gondolat, de akkor úgy tűnt, számomra mindennél fontosabb.

Ahogy múltak az évek, megszürkült bennem az élet. Vagy csak az érzéseim fakultak ki. Ez talán együtt jár az öregséggel. Vagy pusztán belemagyarázok mindent, hogy elviselhető legyen a léhaságom.

1992 nyara

Hónapok óta szerelmes voltam. Az egyik kollégám varázsolt el. 41 évesen nem nagyon hiszünk már a szerelemben. Nem is keressük. Pontosan így voltam én is ezzel.

Katica férjhez ment. Korán, ahogy én is. De ott volt Bella, aki épp kamaszkora elején volt. Erre az anyja beleszerelmesedett egy fiatalabb kollégájába, aki ráadásul nős volt. Ennél undorítóbbat ő el sem tudott képzelni. Balázs 37 volt, laza és vidám. Nem akart a világtól semmit, csak jól érezni magát benne. Én meg feleség voltam, kétszeres anya és a munkán kívül kevés dolog kötött le.

Amikor elhelyezkedett a cégnél, mindenki tudta róla, hogy gyereke van és a felesége vezető beosztásban dolgozik. Mindig pimasz volt és játékos. Sokan kedvelték. Fiatalabb kolléganőim tekintete gyakran elidőzött rajta. Az enyém is, hisz innen tudtam, hogy figyelgetik.

Esküszöm, nem akartam én belemenni egy kapcsolatba, amely halálra volt ítélve. Bármennyire rugalmasnak hittem magam, azért nős férfival nem akartam kezdeni. Meg úgy senkivel sem. Ott voltál nekem te, az első és harmadik. Az ördög se gondolta, hogy egyszer csak szeretni kezdem őt. Küzdöttem ellene ezer módon. Átkértem magam másik műszakba. Nem mentem el a vállalati bulikba. Csak az előszilveszteribe. Oda muszáj volt. A lányok elrángattak. Még egy tisztességes ruhám sem volt. Farmerban és valami flitteres pólóban jelentem meg. Enyhén alulöltözöttnek tűntem. Egész délután hasogatott a fejem, amikor Márti és Giza beállítottak. Nem lehetett őket lerázni. Még te is biztattál. Ha tudtad volna…

Közhelyesen hangzik, hogy nem volt tervben egy lerészegedés és az utána következő nagy csókolózás a sötét folyosón. De megtörtént. Tagadtuk önmagunk előtt is, kerültük egymást. Mindez csak olaj volt a tűzre. Gyűlöltem minden porcikám, amikor odaadtam neki magam, de mégsem tudtam nemet mondani. Úgy vonzott, mint lekvár a legyet.

És belegabalyodtunk egymásba.

Egy tavaszi estén, amikor ábrándozva ütem a teraszon, lehuppantál mellém és viccesen megjegyezted, hogy olyan a tekintetem, mintha valami szerelmes filmet néznék. Nem tudhattad, hogy ez mennyire így van. Csak nem a miénket. Arcodon most is végtelen bizalom ült. Eszedbe sem jutott, hogy más tölti be a helyed a szívemben. Ez igaz volt, mert Balázs nem a te helyedre került, hanem egy másik zugba. Sokáig elfértetek egymás mellett. Nem azért, mert ócska nő vagyok, vagy felületes. Mindkettőtöket szerettelek, csak nem azonos módon. Hogyan szerethettem volna őt úgy, ahogy téged?

Balázs maga volt a friss erő, a hurrikán. Te pedig a lecsendesült szél, amely felfrissítette a ködfoltos téli napot.

Fél évig hittem, hogy működhet mindez úgy, hogy senki nem sérül. Mindenki sérült. Óriási hazugság volt a hitegetés. Balázs felesége volt az első, aki rájött. Mindig a nők érzik meg, ha már nem kellenek. Megkeresett téged és akkor robbant szét a buborék.

Nem kiabáltál, hanem tárgyilagosan megkérdezted, én mit akarok. Mivel szerelmes voltam, bódult és ostoba, egyből azt mondtam, elválni.

Te rám meredtél és halkan annyit mondtál, várjunk még.

Azon a nyáron, 1992-ben Bellával mentem a Balatonra. Tudtam, hogy utánunk jön Balázs is. Semmire nem vágytam jobban, minthogy vele legyek. Sem Bella, sem te nem tudtál hatni rám. Olyan volt az egész, mintha megbabonázott volna a helyzet. A válás gondolata, azonban a szerelmesemben nem fogalmazódott meg.

Akart engem, talán szeretett is, de nem eléggé.

Pokoli nyaralás volt. Kisebbik lányunk maga volt a sátánfajzat. Nem volt olyan pillanat, hogy ne feleselt volna. Már tudott Balázsról, terveztem a különélést. Ebbe muszáj volt őt is beavatni. Gyűlölte. Nem, ez rossz szó, rühellte. Minden lehetséges módon keresztbe tett neki.

Biztos voltam benne, hogy egy durva pillanatban meg is átkozta. Velem együtt.

Még ez sem tántorított vissza. Úgy gondoltam, ez benne van a pakliban és egy kislány szeszélyes viselkedését nem veszem figyelembe. Majd elmúlik. Bella azonban küzdött érted, a családunkat akarta. Balázsnak meg is mondta, hogy gyűlöli. Láttam, hogy az elsápad, és lehajtja a fejét. Mindezek mellé társult feleségének gyűlölete is. Maga a csoda, hogy akkor le nem gyilkolt engem valaki. Én voltam maga gonoszság. Rossz feleség, még rosszabb anya és még szerető is egy személyben. Ennél kegyetlenebb időszaka sose volt életemnek.

Utólag már úgy gondolom, megérdemeltem. Önző voltam és oly módon szerelmes, amelyben a szerelem nem épít, hanem tarol. És én mindenkit pusztítottam magam körül.

Másfél év után mindnyájan veszítettünk. Én elköltöztem. Bella évek múlva bocsájtott csak meg.

Balázs visszakönyörögte magát gyermeke anyjához. Te pedig éveket öregedtél ez idő alatt.

Hiába hunyt ki bennem a szerelem vagy nevezzük csak lángolásnak, nehezen találtam magamra. Végtelenül magányos évek következtek. Nem is bántam. Kellett a kemény büntetés, mert hagytam elveszni minden jót, amit te adtál.

Félix megint felébredt. Látta, hogy kinn leereszkedett a langyos tavaszi este köpenye. Beterítette a kertet és örömmel küldte szét a csillagok pislákoló fényét. Telihold volt. A pad támlájára csorgott a világosság és aranylakkot kent kovácsoltvas karfákra. Gréta a fotelben szundikált. Felhúzta a lábát és egészen kicsire összegömbölyödve ütemesen szuszogott. Gyönyörű volt. Ugyanolyan üde és kislányos, mint valaha strandon. Sűrű szempillái árnyékot vetettek az arcára. Rajta kívül nőt soha nem szeretett. És ebben nem volt semmi költői túlzás. Egész életében minden gondolatában ez a nő volt a szerelem. Akkor is, amikor hazudott neki, amikor másé lett, amikor elhagyta.

A férfi megértette. Az ő dolga annyi volt, hogy éljen, szeressen. Volt két csodálatos lánya, akik mindig mellette álltak. De volt egy nő, aki nélkül semmi értelme nem lett volna az éveknek. Nem, pontosan tudta, hogy más nő nem jöhetett volna. Csakis Gréta tölthette be ezt a szerepet. A ragyogást, a melegséget. Férfi ennél többet nem kaphatott. Hiába is gondolt bárki bármit. Ő tudta, hogy megérte. Egyetlen percet sem adott volna vissza, hogy becserélje jobbra. Nem lehetett. Ha az a perc a nő nélkül telt volna el, akkor hibavaló lett volna még a föld forgása is.

De mennie kellett. Senki nem hiszi, hogy eljön a vég, amíg egész közel nincs. Akkor mintha egy távoli hang elsuttogná a végszavakat.

Felült. Kihúzta az éjjeli szekrény fiókját. Kitépett egy lapot a noteszából. Rápillantott az alvó nőre. Elmosolyodott és írni kezdett.

Gréta felriadt. Javában pirkadt. A madarak zajos csiripeléssel jelezték, hogy véget vetnének az éjszakai csendnek. Teljesen elzsibbadt a válla és a nyaka. Mozdulni is alig tudott. Haragudott önmagára, amiért nem vetkőzött le. A szoba csendje belerikoltott a fülébe. Nem hallotta Félix lélegzését. Visszafojtotta a sajátját, de akkor sem. Már tudta. Átaludta a halál itt jártát.

Az ágyon feküdt a férfi, aki nélkül kell élnie ezután. Arcán nyugalom ült. Ujjai alól egy papírlap széle látszódott ki. A ceruza a földön hevert.

Remegve állt fel. A bánat leterítette. Nincs szó arra, hogy a halál súlya mily módon taglózza le az itt maradót. Rongybabaként lépett közelebb a halotthoz. Megsimogatta a férfi arcát. Mintha még élt volna. Szája sarkában mosoly húzódott.

A papírlap után nyúlt. Egy mondat állt rajta. Benne volt a MINDEN.  

„Köszönöm, hogy szerettél és szerethettelek. Örökké a tied: Félix”

Ekkor könnyeinek csapját kinyitotta a fájdalom.