A nyár utolsó napján belopta magát az ősz az iskola falai közé is. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ez a tanév más lesz.

Az iskola mindig is különleges helyen volt az életünkben, Meghatározták szépségét és csúfságát a bennünket tanítók, nevelők, a barátok és az események is, amelyek elkísértek emlékként évtizedekig. Születtek hatalmas barátságok és szerelmek is, és történtek kellemetlen dolgok is, mert hiába tagadnánk, a folytonos feszültség, készenléti állapot egy dolgozatra, felelésre sokaknak nagy stressz jelentett. Bármi is történt, elképzelhetetlen lett volna, hogy heteken, hónapokon át féljünk. Féljünk és ujjal mutogassunk azokra, akik köhögnek, lázasak vagy netán hánynak. Hirtelen ellenség lett mindenki, aki beteg-gyanús, még ha csak allergiás.

 Pár hónapja az is elképzelhetetlen lett volna, hogy egy kisgyerek ne akarja megölelni a másikat, ne ujjongjon a másik nyakába borulva az udvaron, ha jót kidobósoznak vagy célba találnak a labdával.

Rideg távolságtartással kell szemlélni majd az első diákot, aki elvágódik a kövön, aki elájul, mert leesett a vércukra vagy épp rosszul van, mert elrontotta a gyomrát.

Tényleg nem adhat vigaszt egy felnőtt ölelés a gyereknek? Nem bújhat a tanító nénihez a rémült elsős, mert nem érti, hogy az óvodai játékvilág után hogyan cseppent a betűk cseppet sem egyszerű útvesztőjébe? Minden pacsizás után kezet kell majd mosni, mert hozzáérni máshoz hirtelen bűn lett? Riasztó dolog erre gondolni.

Az iskola legyen az bármekkora is, mindig hangos, tele van tolakodó, siető gyerekekkel, akik úgy érzik, lemaradnak valamiről, ha nem jutnak ki egy percen belül az udvarra. Erre most maszkban kell játszaniuk, fullasztó levegőt szívniuk, miközben eddig a játszótéren már együtt voltak idegenekkel.

Vajon hová tűnik az emberi lélek ezekben a napokban? Évek óta küzd a társadalom józanabbik fele a telefonhasználattal, mert meg akarja mutatni, hogy elmagányosodik általa mindenki. A kisgyerekek nem mozognak eleget, nem kúsznak-másznak a földön, nem fetrengenek a fűben, nem hintáznak, és nem kerékpároznak, mert egy eszköz elviszi a legfontosabbat, a természetes kommunikáció lehetőségét. Nem találnak ki közös játékokat, amelyben kincset keresnek, túrják a földet, labdáznak vagy csak bandákba verődve próbálják megváltani a világot. Ahogy a nagyok.

Egy generációt arra kényszerítünk, hogy még távolabbra kerüljön egymástól. Persze, a védelem… Természetesen e mögé bújva minden megmagyarázható. Csak a lélek veszik el, csak a mosoly, amitől közhely nélkül mondhatjuk,  sokszor megfényesedik a napunk.

Talán átmeneti ez az időszak. Talán nem tart hosszú évekig…De ha igen, akkor mi lesz a gyerekekkel, akik azt tanulták meg, hogy félelmetes a világ, mert van benne valami megmagyarázhatatlan,  amelytől még inkább összeugrik a  gyomruk?

Elmúlik-e majd a szorongás a láthatatlantól? Hogy mondjuk majd a gyerekeinknek, hogy nem baj, ha valaki köhögni mer, nem baj, ha valaki megfázik, attól még szerethető? Aki valaha is volt gyerekközösségben, tudja, milyen bántóan tudnak viselkedni azokkal, akik valamiért kilógnak a sorból. Hányan fognak majd otthon sírni, hogy elkerülik vagy kigúnyolják őket?

A lélek is sorvad a maszk alatt. A szív is sebes marad. Egy biztos, a régi világot már nem kaphatjuk vissza, pedig a tökéletlenségével, hibáival együtt hirtelen nagyon szépnek tűnik.

Addig meg maradnak a szabályok, a védekezés és talán ennek a korszaknak a gyors elfelejtése, ha valami csoda folytán felébrednénk ebből az álomból.