Szeptember 25. napján lett volna anyám hetvenhét éves, ha megérte volna. Én biztos voltam benne, hogy halhatatlan, mert nála keményebb, erősebb asszonyt keveset ismertem. Keménységét gyerekként nem értettem, fájt is, de erejét a mai napig csodálom. Voltak pillanatok, amikor be mert engedni az előttem való életébe, és ilyenkor mindig titkos kapukat láttam megnyílni. Persze nehezen tudtam elképzelni, hogy cifrán káromkodó, cigarettázó és keveset mosolygó anyám volt valaha gyerek is. Valamiért nem tudjuk jól elképzelni, hogy előttünk is van élet. Mindannyian tisztában vagyunk, hogy régi történések juttatnak bennünket oda, ahol tartunk, alakítanak, mégsem akarjuk elhinni, hogy másokkal is ez történik.

Nincsenek emlékeim a fiatal anyámról. Egészen kisgyerekként is csak annyi maradt meg bennem, hogy boldogtalan volt. Sem akkor, sem most nem tudtam meg, miért. Csak sejtettem. Kevés nehezebb teher létezik egy gyerek számára, mint amikor megtapasztalja, hogy szülei nem szeretik egymást. Ez furcsa és érthetetlen, mert aki meséken nő fel, és ezt most jó értelemben gondolom, az azt hiszi, mindenkinek eljön a maga megmentője, királyfija.

Anyám is elmesélte, hogy apám tulajdonképpen kimentette őt a családjából, ahol szegénységben éltek, nagyapám alkoholista volt. Sokszor verte, kergette ki a családot a sötét éjszakába. Mégsem tudott neki ezért hálás lenni. A szívet nem lehet idomítani. Valahol legbelül talán elfogadta a tényt, hogy apám felesége lett, de ez nem tette boldoggá. Mást szeretett, aki nem akarta őt feleségül venni. A családi háttér, a körülmények nem tették vonzóvá a szép szőkésbarna, karcsú lányt, aki tele lehetett fájdalommal és szomorúsággal.

Ezt az asszonyt választottam én anyámnak. Nem könnyű úton indultunk el, mert engem, mint első gyereket nem tudott elfogadni. Soha nem közeledett felém anyai lágysággal. Nem éreztem ölelő karjait, védelmét, annál többet a bírálatát és haragját.

Hatévesen egy óvodai ünnepségen azonban kegyetlen módon visszaadtam mindent ebből az általam érzékelt szeretetlenségből. Faluhelyen nem volt szokás évekig óvodába járni, ugyanis a sok asszony otthon volt, vagy a nagyszülők vigyáztak a gyerekekre. A vigyáztak annyit jelentett, hogy adtak enni, és azontúl mindegy volt nekik, mit csinálunk, csak ne legyen bajunk. Ha meg lett, mert elestünk, eltört a kezünk, szögbe léptünk és egyebek, akkor még  hatalmas leszidást kaptunk, és nem ritka esetben el is fenekeltek bennünket. Ez is természetes volt, mert nem akartak megvédeni bennünket a széltől is, hanem meg akarták mutatni, hogy a tetteinknek következménye van. Ez persze nem jelentette, hogy folyton vertek volna gyerekként. Másokat sem, pedig nem voltunk áldott jók, az biztos.

Már nem tudom pontosan, milyen eseményre gyülekeztünk az óvoda tornatermébe, de az bennem maradt, hogy előző délutánon a padláson kezembe akadt egy régi olvasókönyv. Még apámé volt. Ez azért is különleges élmény volt, mert szüleim szinte egyetlen tárgyat sem őriztek meg a gyerekkorukból. A mi családunkban nem volt szokás az emlékeket elraktározni. Tankönyveket meg pláne nem, mert gyújtósnak jó volt mind.

Abban a könyvben, a poros padlás félhomályában ráleltem egy történetre. Tudtam olvasni, magamtól tanultam meg, nem is tudom hogyan és mikor. Egy kisfiúról szólt, akinek az édesanyja hirtelen betoppan az iskolába. Pontosabban a gyereket keresi az udvaron, de az, amikor meglátja a szegényes ruhába öltözött, egyszerű asszonyt, annyira szégyelli, hogy elbújik előle. Azon vívódik magában, hogy a többiek csúfolni fogják, mert az ő anyja fejkendős, öreg. Szégyent hoz iskolás, jól tanuló fiára. Ezért meglapul, és az asszony hiába keresi. Milyen furcsa az emlékezet, persze a vége kiesett a fejemből! Csak az érzés maradt meg, hogy az én anyám is ilyen. Öreg és fejkendős. Körülbelül harminc lehetett az időben, de én ezt láttam benne.

Másnap, amikor ünneplő ruhánkban verset mondtunk, énekeltünk, illegettük-billegettük magunkat, felvillant bennem, hogy én is úgy fogok viselkedni, ahogy a fiú. Hogy honnan és miért tört fel ez belőlem, nem tudom. A kegyetlen bosszú megszületett, és talán nem tudatosan, de azt akartam, hogy anyám élje meg, hogy milyen az, ha a gyereke nem szereti. Mindez hamis belemagyarázása is lehet felnőtt énemnek, egy biztos, amikor kis szünet volt a két műsorrész között, én nem mentem oda megbújni anyám ölelésébe, ahogy a többiek. Nem is lehetett volna részem, csak amolyan látszatnyi sete-suta ölelésben, de én egyáltalán nem közelítettem meg őt. Bevonultam az egyik sarokba a babák közé.

Anyám, aki nem volt a nagy érzelmek embere, biztosan tudta, hogy valami nincs rendben. Már nem tudom, hogy akkor vagy hazafelé beszéltünk-e erről, de később sokat emlegette, amikor az öcsém megszületett. Vele másmilyen volt. Jobb anya. Vele mert gyengéd lenni vagy képes volt rá. Már sose tudom meg. Később, felnőttként elmondta, mennyire megdöbbent, ahogy látta a távolságtartásom. Szégyellte magát, amiért másként viselkedtem. Megszidni ott nem akart, csak elrakta magában a gondolatot, hogy én soha nem leszek olyan, mint a többi gyerek.

Én ugyanezt gondoltam róla. Így ment el az életünk egymás mellett. Életem egyetlen pillanatában sem voltam meggyőződve arról, hogy szeret és elfogad.  Inkább csak megtűrt és furcsán méregetett.

Már nem tudom megkérdezni tőle, mit gondolt, mit érzett. Ha élne, se tudnám, mert vannak szavak, amelyeket börtönbe zárunk, és nincs olyan felmentés, ami által kiszabadulnának.

Hetvenhét. Néha még reménykedem, hátha egy másik helyen, másik időben lelkeink megbeszélik a kimondatlant. Talán…

De most születésnapja lenne…És én innen, még a földi létből, elkezdem a közeledést…

Isten éltesse, édesanyám!