Mindig október második vasárnapján volt és van falum búcsúja. Gyerekként nem nagyon értettem, ki és miért vagy mitől búcsúzik, de azt tudtam, hogy a búcsú nem szomorú dolog. Hogy a csudában lenne, mikor tele van színnel, élettel?

 A búcsúsok, ahogy hívtuk a vándorkörhintásokat, már egy hónappal előbb lakóbuszaikkal beköltöztek a piactérre, ami a községháza előtt volt. Ilyenkor a busz lakóit figyelve láthattuk, milyen lehet egy kóborló élet. A gyerekek, volt mindig kisebb-nagyobb, iskolába jártak, akkor épp nálunk egy hónapig. Gyanúsan lesegettük őket, mert nehezen illeszkedtek be, nem tudtak semmit, vagy épp verekedésbe kezdtek az osztálybeli nagyszájúakkal. Valahogy csak a fiúkra emlékszem, mert azokat figyeltük, és felsős korunkban már nem az volt a legfontosabb, hogy mit tudnak, hanem, hogy milyen a mosolyuk, szemük. A helyi kiskakasok, azaz az addig porondon lévő fiúk ezt nem nézték jó szemmel. Nem is lehetett, mert az önérzetüket páros lábbal tiportuk. Ám egy kamasz lányt nem érdekli az ilyesmi, csak az, hogy felhívja magára a figyelmet, mert ha visszajelzést kap, az igen nagy dicsőség. És mi kis nők, már akkor versenyeztünk egymással. Akkor is, azóta is, mindig. Ez a természet igen csúf tréfája, mert nehezen enged jól és tisztességesen viselkedni, ha egy azonos nemű harcba száll velünk.

A buszok, amik valóban régi, átalakított buszok voltak, a búcsúsok valódi életét szimbolizálták. Kihúzva a szárítókötelet, lebegtek a gatyák, ingek az őszi szélben. Láttuk őket főzni, sepregetni, miközben eljártunk a flipperekhez és csocsókhoz minden délután. A flipper egy csodamasina volt. Az ezüstgolyó mindenhová pattogott a színes, tarka, nagyvilági felületen, közben meg olyan hangokat adott ki, mintha legalábbis Las Vegasban lennénk. Aztán volt ott zenegép is, amelybe bele kellett pötyögni a bakelitlemez kódját, és máris megszólalt az aktuális sláger egy nap alatt százháromszor is. Minden zsetonnal működött. A grafitszürke zseton érintését még most is érzem a markomban. A legnagyobb gondot az jelentette, ha fordítva erőltettük bele a nyílásba. Ilyenkor szólni kellett az üzemeltető idősebb srácnak, vagy az apjának, aki odajött, morgott valamit szerbül…Mi persze nem értettük, vagy úgy tettünk, erre ő a vándorlások során ráragadt magyar tudással ennyit mondott: nem szabad. Mi meg vadul bólogattunk.

Ahogy közeledett a vasárnap, mindenki egyre izgatottabb lett. Erre a napra hazaérkeztek azok is, akik távol éltek. Világhíres volt a búcsú, nem lehetett kihagyni. Már pénteken elkezdtek sütni az asszonyok, hisz mindenkihez érkeztek vendégek, akiket illett rendesen megvendégelni. Aztán csak 1-2 féle sütemény nem mutatta a háziasszony kiválóságát.

Az aszfaltra hét közben fehér festékkel felkerültek számok, betűk, mind valami kódrendszer. Az árusok siettek jó helyeket foglalni. Aznapra, arra a második vasárnapra, aki csak tehette, vagy adott a falu éles nyelvére, új ruhát varratott magának. Az ünneplő, az ünneplő. Tudtuk, hogy igazi ünnep ez, amit szép ruhával is illik megkoronázni. Senkinek jutott eszébe a hétköznapi, szaladgálós göncben elvegyülni majdan a tömegben. Ha mégis, akkor azt mindenki szóvá tette. Sutyorogva, gúnyosan.

Amikor eljött a vasárnap, aludni sem tudtunk hajnalban. Gyerekként egy dolgot vártam csak, hogy kijöhessek a templomból, és elvegyülhessek a délelőtti, még kisebb tömegben. Több utcába benyúlt a templom körüli árusok sora. Délutánra már olyan sokan voltak, hogy a házunkból kijövet is belebotolhattam egy-kettőbe. Természetesen rengeteg játékszer volt az asztalokon. A fiúk durrogós pisztolyt keresték, ami nagyot szólt, ha az apró, piros golyókat belehelyezték. Nem repültek ki, csak hangos jelzéssel adták tudtára a világnak, hogy kezdődhet a háború.

Cukorkaárusok mindenfélét árultak, ami a gumicukor elődje lehetett. A diós cukor volt anyám kedvence, bár a kavicsnál is keményebb volt. Abból mindig vettünk. A hajas babák, babakocsik, fából készült játékok között ki nem maradhatott a piros cukorból készült seggbefújó kiskakas sem. Ez volt a neve, senki nem mondott rá mást. Sípoló hangot adott ki és meg lehetett enni. Kettő az egyben, ahogy ma mondanánk.  

És persze ott volt a körhinta kicsiknek és nagyoknak, meg a bolondkocsi. A bolondkocsit ma már szintén körhintának hívom, de nekem, ha látok egy lovakkal, autóval, helikopterrel, elefánttal felszerelt körhintát, soha nem jut eszembe más, csak ez a másik szó. Nagyon színes, nagyon tarka volt. Az üvegszemű lovak, a takaros nyergek, amelyekről pergett a festék, minden gyereket bűvöletbe ejtettek. Nem volt elég egy-két alkalommal felszállni, hiszen közben szólt a muzsika, integettünk mindenkinek, aki bennünket csodált. Valami különös boldogság volt az őszi napfényben azon szállni.

Délutánra szinte mozdulni sem lehetett a templom körül.  Az emberek megálltak, ha ismerőst láttak, nevettek, érdeklődtek, és futottak a gyerek után, aki épp eltűnni készült a forgatagban, esetleg bömbölt, mert nem kaphatott meg valamit.

Apám kora reggel kiosztotta az aznapra szánt kidobni való pénzt. Végtelenül gazdagnak éreztük magunkat abban a percben az öcsémmel.  A szívfájdalom csak délután kezdődött. De apánk előrelátó volt tudta, hogy ez lesz, ezért délutánra is tartalékolt nekünk, és szigorúan hozzátette, hogy több nincs, nem kell mindent megvenni. Helyeseltünk, és már szaladtunk is vissza, hogy rövid időn belül keserűen nyugtázzuk: a pénz igen illékony dolog.

Sötétedésig nem untuk meg az unos-untalan körözést az árusok sora közt.

Ma otthon búcsú van. Üres a falu, kevés a gyerek, és már alig sietnek haza a világból. A durrogós pisztolyok ideje lejárt, célba is kevesen lőnek egy műanyagrózsáért. Mézeskalácsszíveket is ritkán készít valaki. A nap bágyadtan küzd a felhőkkel, de ha lehunyom a szemem, hallom a bolondkocsi csilingelését, apám szigorú intelmeit, és már repülök is abba a csodavilágba, ami már rég nincs meg. Minden év októberében, a sárguló gesztenyefák látványa eszembe juttatja, hogy volt egy régi falu, egy régi álom, és az idő elsöpörte, ahogy mindent, ami útjába került.