2020. okt 20.

Hol van a mosoly a maszk alatt?

írta: Hildaságok
Hol van a mosoly a maszk alatt?

  Mindenki a maszkról beszél, ki szidja, ki pajzsként éli meg, hogy hordjuk. Folyamatosan nézem a gyereket, akik rugalmasan megszokták, mint minden mást. Alkalmazkodtak. Az osztályterem ajtaján kilépve azonnal visszafordulnak, és már mondják is: jaj, a maszk. Pár hónapja még elképzelhetetlen lett volna. Ha végigmegyek a folyosón, szembejönnek velem a volt tanítványaim, és nem ismerem meg őket. Hiába mosolygom, nem látják. Ahogy én sem az övékét.  A szemem kevés ehhez. A mosoly görbéje elhal egy rongydarab alatt. Elveszik a biztatás, a kedvesség, a jó szándék, az elnéző vigyor. Nem tudom jelezni, hogy egyetértek, vagy épp fintorgok valami miatt. Pontosan tudom, hogy a maszk mellett voksolók ezernyi okot fel tudnak sorakoztatni, én viszont úgy érzem magam, mint valami arctalan massza, mert nem látszik belőlem semmi, csak a szemem. És a szem, amelyre annyiszor mondjuk, hogy a lélek tükre, most kevésnek bizonyul. Homályos a tükör a lelket, szívet melengető mosoly nélkül. A száj hangot ad, formálja a mondanivalóm, jelzi, ha elégedetlen vagyok, sőt görbül is lefelé, ha bánt valami. De most kiradírozódott. Elképesztően nagy károkat okoz a későbbiekben ez a mostani arctalanság. Így is nőnek fel olyan generációk, amelyek nem tudnak olvasni az arcokból. Eddig is komoly gond volt a telefonos smile-világ!  A tekintet nem elég, hogy tudjuk, vajon mit jelez a másik. A száj, az életet adó ajak, háttérbe szorul, mert járvány van. Vajon mekkora járvány lesz az arctalanság egy idő múlva? Vajon hányan panaszkodnak most arról, hogy nem hallják meg, mit mond a másik? A hangok hirtelen sokkal fontosabbak lettek az életünkben, mint sejtettük. A gesztusok, a mimika használatának mellőzésével robotokká válunk. Igen, tudom, hogy a félelem hatalmas erővel bír. Az egyik leggátlóbb tényező, ami megakadályozza, hogy előre jussunk.

De a gyerekeink most abban a világban élnek, amelyről egy éve év azt hittük volna, hogy egy sci-fi regény részlete. És ezek a gyerekek szoronganak. Hiába hisszük, hogy elfogadták a tényt, hogy lehet menőnek titulált maszkban flangálni, mert mindenhol ez hangzik el a médiában, sőt kötelezővé is teszik, de vajon hányan törődnek a későbbi hatással? Mindenki fertőtlenít, kezet mos, és igyekszek távolságot tartani, ami egyenlő a lélek halálával. Mert védjük magunkat…A testünket…A lelkünket nem? A média folyamatosan közli az újabbnál újabb halálozási adatokat, a fertőzés mértékét, amelyről nem tudjuk, pontos, valós-e? Mindeközben a gyerekek rettegnek a sima megfázástól. Nem kérdezi meg tőlük senki, hogy vajon megértették-e, hogy együtt lehet élni a vírussal, és az nem halálos? Sokan azt hiszik, mert hallják a szülőktől és a tévéből, hogy aki elkapja, az nagyon súlyosan megbetegszik. A gyerekek félelmét senki nem méri reggelente. A lázmérő csak testhőmérsékletet mutat, de a lélekét nem. Gyanús, aki köhög, vagy tüsszent. Aki meg influenzás, az egyenesen halálraítélt? Azt kérdezik tőlem, hogy ha én megkapom, akkor meghalok? Erre mit lehet mondani? Nem, nem fogok. Akkor hogyhogy sokan meghalnak? Talán, mert öregek? Nagyon nehéz elmagyarázni egy kisgyereknek, hogy nem az öregséggel függ össze. Nemcsak azzal. És nekik öreg a húszéves is, hát még a hatvan. Hogyan nyugtassam meg őket, hogy higgyenek nekem, amikor minden fórumon mást sugallnak? És ha valaki orvosnál volt, arra rásütik a bélyeget, hogy koronavírusos. Elkezdik kiközösíteni, mert a félelem óriási frusztráltságot és szorongást kelt. A felnőttek, köztük a szülők és pedagógusok sem mindig tudnak segíteni a feszültségek feloldásában. Nagyon erős félelem ül sokakban. Nem tudunk mindig jól kommunikálni olyasmit, amiben mi magunk is nehezen hiszünk. Nagyon összetett a kérdés, és sok a zavaros tényező. Elhitethetjük-e, hogy minden rendben lesz, ha ezt mi magunk sem hisszük? Talán azt kellene mondanom, ott a fény az alagút végén, mert manapság ildomos pozitívnak lenni. Elvárás. De még nincs ott. Múlnak a napok, hetek, iskolába járunk, dolgozunk, és nem tudjuk, vajon mi vár a világra hónapok múlva. Nehéz terhet kaptunk 2020-ban. Régen volt ennyire bizonytalan és kiszámíthatatlan az élet. A pánik sokakban eluralkodott, és nem tudni, van-e segítség.

Vajon lehet-e még saját valóságunk, amelyben rájövünk, hogy milyen értékesek a kapcsolatok? Lesz-e még olyan világ, amikor merünk bátran nevetni, amikor majd nem támadjuk meg a másképp gondolkozókat? Vajon lesz-e még realitása a nyugalomnak és a felhőtlenségnek?

Nincs válaszom…Hogy lenne? Reményem? Talán. Merek hinni? Alig. Ez pesszimizmus? Meglehet. De ez év januárjában gondolta valaki, hogy az általunk ismert világ eltűnik?

Aligha.

 

 

Szólj hozzá