2020. okt 29.

Nők sorsa, amikor a férfiak döntenek

írta: Hildaságok
Nők sorsa, amikor a férfiak döntenek

 

Egyenjogúság van, mondjuk bátran. Nincs. Talán nem is lesz. Amíg férfiak döntenek vezető pozícióban arról, hogy mi legyen egy női test sorsa, addig nem lehet. Lengyelország nagyvárosaiban tüntetnek. Azok a férfiak és nők vonulnak utcára, akik nem értik, hogyan dönthet a parlament arról, hogy még jobban megszigorítja, az amúgy is szigorú lengyel abortusztörvényeket.

Hétfőn kimondták, hogy a nőknek akkor is ki kell hordaniuk a bennük lévő magzatot, ha az sérült, vagy semmi esélye a túlélésre, vagy nagyon erős fogyatékkal születik. Vajon mi érdeke egy kormánynak ilyen döntést hozni? Milyen haszna származik mindebből? Döntenek, mert megtehetik. Döntenek úgy, hogy az ott lévőknek is van anyjuk, feleségük és lányaik. Vajon hogyan magyarázzák meg nekik és a lelkiismeretüknek, hogy el akarják tiporni a nőket? Elveszik tőlük, hogy önállóan határozhassanak a testükről és a lelkükről.

Amikor terhes lettem, megijedtem. Még nem is éreztem semmit, de már működött bennem a félelem, az aggodalom az öröm mellett. A vizsgálatok alatt a fizetett orvosom egyszer leteremtett a félelmeim miatt. Mert szültek már milliók előttem. És nincs mitől félnem, a kórház biztonságos hely, és az egész végtelenül természetes dolog. De ahogy ezt mondta, nem hangzott megnyugtatónak.

Amikor elfolyt a magzatvizem és bekerültem a kórházba, épp az én orvosom ügyelt. Fellélegeztem. Nem kellett volna. Jól szocializált női énem már rég eldöntötte, hogy csendes maradok, nem üvöltözöm tele fájdalommal a szülőszobát. Viszont a fájások közti vizsgálatot és a kézzel való tágítást a testem nem hagyta. Az orvosom ordítozott velem, azt mondta annyira nem fájhat.  Annyira nem. Ő már levezetett ötezer szülést. Én meg ott feküdtem, nem kiabáltam, és összeszorított foggal csak annyit mondtam: de egyet sem élt át. Persze csak gondolatban mertem.

És ez csak egy normális szülés volt. Nem voltam abortuszon, nem halt el bennem egy magzat, nem erőszakoltak meg, hogy szabadulni akarjak a bennem lévő élettől. Az az orvos egyszer sem érzett egy nőéhez hasonló kínt. Nem tágult a teste, nem változott át 30 kilót cipelve, és nem küzdött azzal a fájdalommal, hogy többszöri nekifutás után is elvetélt. Nem az ő méhébe próbáltak beültetni megtermékenyített petesejtet. Nem ő várt és rettegett az eredménytől, az újabb kudarctól.

A püspöki kar vezetője Magyarországon, a 21. században kimondta, hogy súlyos bűnt követ el, aki részt vesz a lombikprogramban. Ők, mármint az egyház tagjai, lemondtak a családról. Önként vállalva a döntésük következményét. Viszont a könyörület és az empátia képességéről is, mert isten nevében azt merik hirdetni, hogy ez bűn. Bűnös a nő, ha gyereket akar, és nem képes máshogyan teherbe esni. És újra meg újra döntenek azok, akiknek közük sincs az érzésekhez, a női test fájdalmához. A lélekhez sem.

Mondanám, hogy nem evilági a döntés. Hogy ostoba és kegyetlen. De nem teljesen így van. A papok egy része már rég eltávolodott a mindennapok emberétől, de a lengyel kormány is. Nehéz elhinni, hogy felelős, érzékeny, problémákra fogékony férfiak döntenek a gonoszságról. Kinek a nevében? Miért?

Lassan életre kel Gileád? A nők majd arra lesznek jók, hogy benépesítsék a Földet? Pontosabban azok, akik erre képesek. Mi lesz majd a többiekkel, akik bármilyen okból kifolyólag nem képesek anyává válni?

Sajnos egy kézlegyintéssel ezt nem lehet elintézni. Nem csak azért, mert nálunk még nem ez van, nem csak azért, mert nem mindenki nő, hanem, mert emberek vagyunk. Emberek, akiknek testük és érzelmeik vannak. Emberek, akiknek fáj a megaláztatás, akik emberséges bánásmódra vágynak, mert joguk van dönteni arról, ami legfontosabb az életükben.

 

Lengyelország az utcára vonul. Bátor nők és férfiak emelik fel hangjukat a lelketlenség ellen. Emeljük kalapunkat előttük! Ne adja isten, hogy hasonlóban legyen részünk! 

Szólj hozzá