A Gyűrűk Ura utórezgése...Vagy valami hasonló...

  Elanor hónapok óta nem találta helyét. Hiába mondta neki az anyja, Rozi, hogy nyughasson már, egy lánynak nem való a folyamatos kujtorgás, Elanor gyakran nekivágott az erdőnek. Egyre szűkebbnek érezte már Hobbitfalvát, ami hosszú évek alatt nyugodt és végtelenül unalmas porfészekké vált. Ez a porfészek némileg túlzás volt, mert gyönyörűen gondozott mezői és dús erdői mindenkit elvarázsoltak volna, ha arra téved.  

Tizenöt év múlt el mióta Frodo elment, azóta Samu csak sóhajtozott utána. Egy ideig titkon siratta is. Nem hitte, hogy ennyire fog hiányozni neki, főleg, hogy számára Zsáklak volt a paradicsom.  Rozi gyors egymásutánban szült neki még két lányt Elanor után, így a kis házban négy nő visongott. Nem volt könnyű mellettük, mert egytől egyig Rozi harsány természetét örökölték. Talán a legnagyobb hasonlított az apjára valamelyest.

Ahogy beköszöntött 1436 tavasza, Elanor egyik reggel eldöntötte, megkörnyékezi apját, és ráveszi, hogy engedje el új világokat megismerni. Eleget hallott már a tündékről, Bakföldről, Aragornról, hogy ne tudjon nyugton maradni. Születése óta, amely egybeesett Szarumán csúfos végével, nem nagyon történt semmi a vidéken. Hallani lehetett egy majdani nagy változásról, de a hobbitok lassan megnyugodtak, és beleszoktak a jólétbe. Egesek túlságosan is, mint Varangyos szomszédék, akik előszeretettel gyűjtötték és ették a békákat. Nem is az egyszerűeket, hanem a förtelmes, ragyás kinézetűeket. Fiuk, Bargó, a legtolakodóbb fickó volt egész az egész faluban. Állandóan Elanort figyelte, és a lány úgy érezte, lassan hozzánő, mint egy árnyékragacs. Hiába említette anyjának jó néhányszor, az mindig letorkolta.  Bezzeg a húgai nem panaszkodtak sokat. Ők jól eljátszottak magukban. Az egyik tizenkettő, a másik tizenegy éves, de korukhoz képest fejletlenek és satnyák voltak. Ez azért is érthetetlen volt számára, mert a csend éveiben maga Samu is kikerekedett, hát még Csőrös Rozi, aki valóban olyan lett, mint egy gömb.

Mindenesetre a hosszabbodó nappalok, a meleg napfény egyre csak növelte Elanor nyugtalanságát. Az elhatározás reggelén nem volt kellemes tavaszi idő. A felhők mintha a nagy hátsójukkal be akarták volna takarni az egész falut, tán a Megyét is.

Samu a maga által épített kis fészerben egy régi padot javítgatott, amikor a lánya váratlanul megzavarta elmélkedésében. Nagyon szeretett a múlton rágódni, és néha bánta, hogy a nagy csendességben eltunyul.

– Apusom, nem unatkozol, amióta feloszlott a szövetség? - kérdezte óvatosan Elanor.

Samu bár nem volt a női lélek szakértője, elsőszülöttjét azért ismerte. Tudta, hogy semmiképp sem az érdekli, hogy ő unja-e az életet vagy kalandokra vágyik. De nem akarta azonnal kiugratni a nyulat a bokorból, ezért csak morgott egyet.

A lány nem adta fel. Kötényét babrálta, majd lehuppant egy farönkre, amelyen máskor Samu a kézhez közel levő szerszámokat tartotta, hogy ne kelljen folyton hajolgatnia, vagy felugrálnia, ha épp belefeledkezik a faragásba.

– Nem húz máshová a szíved? Nem akarnál megint útra kelni, mint régen?

Samu felpillantott. Hát innen fúj a szél!  A lánya hirtelen felnőtt és kicsi lett neki Zsáklak és az egész falu is, ahol a békét most kilóra lehetett venni. Arról meg semmit nem tud, hogy ennek a békének mekkora ára volt.

– Néha nem bánnám, ha a régi cimborák meglátogatnának - morogta tudván, hogy csapdába sétál.

– Rendezzünk egy nagy mulatságot és hívjuk meg őket! - kiáltott fel a lány. Eszébe nem ötlött volna az ötlet, de az apja megjegyzése azonnal tetszésre talált nála.

– Ha anyád ezt meghallja, megcibálja a hajad! Bolond ötlet. Tudod, hogy helyünk sincs, és mennyi munkával járna!

– De mi itt vagyunk, és segítünk neki. Ugye, apusom?  - vette hízelgőre.

 Samu nem bólintott, mert megsejtette, hogy Elanor mondanivalója nem tükrözi híven az akaratát. Valami más rejlett a lány puhatolózása mögött. Rákérdezni nem szeretett volna, mert a női észjárást soha nem tudta követni. Bármikor próbálta megérteni, mindig csúfos kudarcot vallott. Aki négy nő társaságában éli mindennapjait, hamar megtanulja, hogy ő csak kifelé a ház ura. Benn pedig mindenki más dirigál.

– Kérdezd meg anyádat, mit szólna egy májusi mulatsághoz? Lenne ideje felkészülni, és addigra már melegek az éjszakák is, alhatnak kinn a vendégek.

Elanor elmosolyodott. Az apját sikerült megfőznie, de anyja nem fog ilyen könnyen belemenni, ezt sejtette.

A mulatság viszont a lehető legjobb alkalom a szökésre. Arra, hogy elhagyja a Zsáklakot lány létére, és kóborolni induljon, egyszerűen nem lehetett engedélyt kérni. Ha a terve kitudódna, ismerve Csűrös Rozi kacifántos természetét, beleszámítva a nagyapjáét is, a végén még bezárja a pincébe, hogy észre térjen. Maradt a csel, de az is óriási puhatolózást és szerteágazó tervet igényelt. Anyjának egyetlen gyengéje volt, a saját húga, aki a Megye legtávolabbi pontjára költözött jómódú férjével. Azóta sem látták, talán csak kétszer a tíz év alatt, így a legjobb alkalom nyílik arra, hogy most újra találkozzanak. Középfölde legszebb vidékét pedig nem lehetett csak úgy lefitymálni, tehát a Rozi húgának és ürgeképű urának semmi oka nem lesz visszautasítani a meghívást. A május amúgy is hívogatóan gyönyörű. Violka biztosan küzd a honvággyal, még akkor is, ha ezt kellemetlen bevallania.

Mivel még március volt, maradt idő eljuttatni hozzá a meghívást. Azon viszont el kell gondolkodnia, hogy a megbízhatatlan Nák galambjait vegyék igénybe, vagy fogadjanak fel hollókat, amik jóval drágábbak. Ez azonban legyen csak a szülei dolga, ő addig a saját tervét csiszolgatja, már ha az anyja belegyezik a mulatságba.

Amikor hirtelen felpattant apja mellől, és se szó, se beszéd elrohant, Samu mély töprengésbe kezdett. Mire készül Elanor?

Este, mikor már mindenki elpilledt, és Samu horkolása kihallatszott a tölgyfaajtó mögül, Elanor ébren bámult ki szobájuk ablakán. Két húga is rég az álmok útját járta, ami nem vezetett messzire, legfeljebb a faluszéli erdőhöz. De ő másra vágyott. Meg akarta tudni, hogy mi van a Nagy Tengeren túl, ott ahol az égből Jégutak vezetnek a földre. Ezekről mindenki hallgatott, mert bár tizenöt éve nem volt háború, mindenki tudta, hogy ez nem maradhat így. A Jégutak pedig a Jégvárba vezettek, ahol Jegek éltek. A Jegek szürkék voltak és némák, de mindent elpusztítottak, amihez hozzáértek. Jégszilánk maradt emberből, állatból, tündéből és orkból is, ha a Jegek ujjaikkal megsimították. Már túl régen aludtak. Kőfelhőben, ahol a városuk állt, senki nem járt még a Megyéből. Az öregek is nagyon öregek meséit hozták néha az esti tűzhöz.

Megváltozott a falu is az elmúlt másfél évtized alatt, ami nem tűnt soknak, de ahhoz éppen elegendő volt, hogy néhány család letelepedjen és gyökeret eresszen. Még az is felmerült, főleg az egyik újonnan érkezőben, hogy ideje lenne már kocsmát nyitni, ne kelljen már Morotvára gyalogolni egy jó sörért. Az asszonyok először lehurrogták, de aztán lassan belátták, hogy férjeiket jobb szem előtt tartani, mert ki tudja, hogy az egy sörből mikor lesz több a morotvai kocsmárosnál, és tudható volt, hogy pár korsó után némelyek elfeledkeztek a jó modorról. Így az ötlet lassan kezdett testet ölteni.

Elanor nem akarta anyját váratlan beszélgetésben menekülésre késztetni. Tudta jól, hogy Csőrös Rozi nagyszájú, sértődékeny és végtelenül hiú. Inkább várt pár napot lesve a kellő pillanatot. A nagymosás napja megfelelőnek látszott, olyankor mind a négy nő, legyen az bármennyi éves, mosott a pataknál. Egymás mellett térdeltek és sulykolták a könnyen foszló szoknyákat, ingeket. Rozi minden alkalommal elmondta, hogy vigyázni kell mindenükre, mert bár nem szegények, azért a pénzt nem dobja be nekik senki az ablakon. A lányok milliószor hallották már ezt, így elengedték a fülük mellett, és valami ostobaságon vihorásztak. Kivéve Elanort, aki anya mellett szorgoskodott. Amikor a két kisebb visszament a házba egy újabb adag mosnivalóért, elérkezettnek látta az időt, hogy megpendítse a dolgot:

– Anyuska, napok óta az jár az eszemben, hogy milyen régen láttuk Violka nénit. Neked nem hiányzik?

– Hogy az ördögbe ne hiányozna? Nem is értem, miért kellett neki elköltöznie olyan messzire azzal a barátságtalan urával!

– Bizony, nem egyszerű ember Toro bácsi.

– Nem. De bánnám is én, ha nem vitte volna el Violkát tőlünk.

Elanor úgy érezte, pontosan azon az úton halad a beszélgetés, amit ő szeretett volna.

– Mit szólnál, ha meghívnánk őket vendégségbe?

– Te is, tudod, hogy hívtuk már eleget őket. Eszünkbe sem jutott elfogadni a meghívást.

– Mondjuk most nekik, hogy tizenöt éves leszek, és nagy ünnepséget csapunk. Ezt nem tudják visszautasítani, mert mégiscsak én vagyok unokahúgainak egyike. És akkor találkozhatnánk, meg az unokatestvéreinkkel is.

Rozi elgondolkodott. Mennyi esze van a legnagyobb lányának! Igaz, hogy egy ilyen ünnepély sok munkával jár, de akkor Violka és a családja látná, hogy ők kitesznek magukért. És mindemellett valóban hiányzott neki a testvére. Valaha elválaszthatatlanok voltak. Egyszóval tényleg szükség van egy mulatságra. Igaz, hogy Zsáklak nem nagy, de majd összehúzzák magukat, vagy ők kinn alszanak a fészerben, hogy a vendégek kényelmesen elférjenek.

– Igazad van, te lány! - egyezett bele Elanor nagy örömére igen gyorsan. Alig bírta elfojtani a győzedelmes mosolyát. Még, hogy az anyja nehéz dió! Aligha, ha valaki érti a módját a diótörésnek.

– Nagyon sok munkánk lesz addig… - folytatta a töprengést Rozi. Felvillant benne, hogy Samunak néhány széket és asztalt is csinálnia kell, mert amijük van, az nem nagy vendégséghez készült. Ez azért sem volt rossz ötlet, mert Samu így nem unatkozott, és nem zsémbelt folyton körülötte.

– Május éppen megfelelő lenne - mondta elrévedve.  Elanor elfordult, mert attól tartott, kiül az arcára a diadalmas mosoly.

Mielőtt azonban átengedte volna magát a boldogságnak, hatalmas, égzengéshez hasonlatos dörrenés robbant be a pillanatnyi csendbe. Olyan hangos volt, olyan fülrepesztő, mintha meghasadt volna az ég. Samu kirohant a fészerből és az égre bámult. Semmit nem látott, mégis tudta, mi lehetett.  A lányok tanácstalanul meredtek egymásra, Rozi lehajtotta a fejét. Úgy látszik, megint elkezdődik valami, aminek aligha lehet nevet adni, mert nemcsak a félelmet és a rettegést jelenti, hanem talán a pusztulást is.  

Egyikük sem szólt semmit. Elanor megértette, hogy ezzel a pillanattal elkezdődött valami. A sötétség megint utat akar törni magának a fény folyosóján, hogy felzabálja azt. A Jegek ébredezni kezdenek. Kőfelhőben megroppant egy jéghegy, mert a lakói éhesek és meleg testekre vágynak.

Azt viszont senki nem tudta megmondani, hogy mennyi idő múlva ébrednek fel teljesen, ugyanis az utolsó ébredésre már senki élő nem emlékezett Hobbitfalván, de talán Középföldén sem.

Két héttel később Samu nem sokat haladt az asztallal, amire Rozi leadta a rendelést. Könnyű volt azt mondani, hogy legyen erős meg masszív, és faragás díszítse a lábait, amikor Samunak ötlete sem volt. Nem igazán szerette ezeket a cifra dolgokat. Az asztal, az asztal. Van négy lába és kész. Legyen olyan, hogy elbírja a sok jóféle ételt, de ezen túl mi az ördögnek kell cifrázni. A lábát úgyse figyeli senki. Mivel azonban nem mert Rozi szúrós tekintetével szembeszállni, inkább ült, és maga elé bámulva Frodora meg Gandalfra gondolt. Mindkettő hiányzott neki, mert az élete velük volt teljes, habár elfogadta, hogy hogy nélkülük csavarodik Csavardi Samu útja. Az is zavarta, hogy úgy szállt el mellette tizenöt év, hogy fel sem eszmélt. Fia nem született, ami bántotta, bár Elanor talpraesett és kalandvágyó volt, azért mégsem fiú. Ahogy a múlton révedezett, kivágódott a fészer ajtaja és középső lánya jelent meg kipirult arccal.

– Apusom, jönnöd kell! A szomszédék valamit találtak, de nem tudják, mi lehet az.

– Milyen valamit? - kapta fel a fejét Samu rosszat sejtve. - Állat? Vagy valami gaz?

Csorbóka megvonta a vállát.

Samu felállt, leporolta a nadrágját, és kellemetlen előérzettel indult lánya után. Csorbóka Varangyosékhoz vezette, ahol, a rozzant ház mögött guggolt a nagyfiú és a korban utána következő. Samu nem túlságosan kedvelte egyiküket sem, mert mindig azt az érzést keltették benne, hogy nem jóban sántikálnak. Ezzel ne is lett volna baj, ha a lányait elkerülték volna.

A földön egy nyúl feküdt. Négy lába kicsavarodva, és úgy nézett ki, mintha megfagyott volna. Azonban fagy nem volt már vagy egy hete, ha lett is volna, már rég ki kellett volna olvadnia a nyúltetemnek.

– Apád? - kérdezte a nagyobbik fiút, hogy ne kellejen azonnal válaszolnia.

– Már két napja nem jött haza. Azt mondta, vadászni megy - válaszolta az csendesen.

Vadászni, persze, sóhajtott fel Samu. Biztosan valahogy a kocsma környékén fetreng Morotván, ahogy mindig. De nem volt tiszte az ítélkezés, ezért csak morgott valamit magában, hangosan viszont ennyit kérdett:

– Ez honnan van?

– Itt találtuk reggel - szólalt meg a kisebbik fiú, aki nem mutatott nagy meglepetést a nyúl láttán. Valószínűleg nem is sejtette, mi ez a nagy felhajtás egy döglött állat miatt.

Csorbóka azonban sokkal kíváncsibb volt.

– Apuska, mi lehet ez? Miért ilyen furcsa?

Samu nézte a fagyott állatot, ami nem eresztett ki, pedig már rég ki kellett volna a langyos napfényben, és nem merte kimondani, amit gondol. Jobbnak látta a hazugságot.

– Ezért hívtatok ide? Egy döglött nyúl miatt? - mérgelődött, de a hangja hamisan csengett. - Inkább ássátok el és törődjetek a magatok dolgával.

– De Samu, valami nincs rendben ezzel a nyúllal - ellenkezett Bargó. - Nem is volt hideg az éjjel. Hogy fagyott meg?

Samu megvonta a vállát. Nem volt hideg, mégis megborzongott. Pontosan tudta, hogy bekövetkezik, amiről még gyerekkorában hallott. Ébredeznek a Jegek. Ezek az első jelek, amiket maguk előtt küldenek. Túl régóta volt már csend a Megyében. Túl régóta éltek nyugalomban, és majdnem megfeledkeztek arról, hogy az élet nem virágzó mindennapokból áll. Elkövetkezett a változás ideje. Ha a Jegek felébrednek, akkor nekik menekülniük kell. Azt viszont senki nem tudhatta, hogy ez másnap vagy évek múlva következik csak be. A jeleket azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A nyúl egy lehelet eredménye lehetett. És ha egy lehelet erre képes, mire lesz képes majd egy rakás életre kelt szörnyeteg?

– Ássátok el, és ne törődjetek vele! - mondta majdnem gorombán. - Találjatok ki magatoknak jobb időtöltést. Anyátok épp tegnap mondta, hogy üres a kamra. Elmehetnétek halat fogni.

Azzal megfordult és visszabattyogott a fészerbe. Lerogyott kényelmetlen székére, aminek az egyik lába enyhén inogott, és legszívesebben azonnal csomagolni kezdett volna. Tudta, hogy Elanor boldogtalan lesz, ha közli vele, hogy elmarad a mulatság. Rozi tiltakozni fog, mert nagyon szereti Zsáklakot. A lányok megijednek és reszketni fognak.

Rajtuk kívül még a szomszédoknak is el kell mesélnie azt a keveset, amire emlékszik a régi mesékből. Az is lehet, hogy senki nem fog hinni neki. Annyit azonban bizton tudott, hogy nincs mire várniuk. Végignézett a fészeren, ahol barátságos meleg volt, Zsáklakra gondolt és összeszorult a szíve. Ugyan merre induljon el? Hol lelnek majd biztonságot? Mi lesz Rozi kertjével, a házzal, és mindennel, amit annyira szeretett és unt is kissé pár perccel ezelőttig?

Bargó és Csorbóka egyedül maradt a nyúllal, mert a kisebbik fiú odébb állt. Egymásra néztek, és egyszerre mondták ki:

– Valami nincs rendben.

Egyikük sem mosolygott. A levegő megtelt az ismeretlenség félelmével, és ez most nem tűnt könnyen átlátható vagy leküzdhető félelemnek, hanem olyan volt, mintha az erekbe szivárgott volna, és onnan csepegtette volna a szívbe a szorongást.

Csorbóka felsóhajtott.

– Apuska nem mondott igazat! - közölte. - Valamit tud, amit elhallgatott. Vajon miért?

– Mert apád olyan okostóni, azt hiszi, hogy ő a legbölcsebb a Megyében - mondta Bargó gúnyosan, miközben sejtette, hogy Samu okkal hazudott.

– Mindjárt jól beléd rúgok, ha még egy rossz szót szólsz az apámról - kiáltotta a kislány. - Ha hazudott, jó oka volt rá. Ő a legokosabb ember a világon.

– Persze. Te meg a lánya - undokoskodott tovább a fiú. - Ha mindketten ennyire nagyra vagytok magatokkal, akkor ássátok el ti. Nekem dolgom van.

Azzal ott is hagyta Csorbókát, aki csak állt sírásra görbült szájjal. A merev nyúl, a jéghideg lábaival nem tűnt biztatónak a jövőt illetően. Bargó találta meg, ő fogta meg, ő érintette meg először, neki kellett volna elásnia. Ehelyett otthagyta őt a pácban.

Samu órák hosszat üldögélt egymagában, mire eldöntötte. Nem halogathatja az indulást. Egy hetet ad magának, hogy felszámoljon mindent, szóljon a környékbelieknek, megjavítsa a szekeret és elinduljanak. Talán ennyi idejük még maradt. Ha nem, akkor a jószerencse terelgető karjaira bízzák magukat.

Amikor meghallotta Rozi éles, ebédre hívó hangját, nem akaródzott neki bemenni. De a második szólás után már nem halogathatta. Lassú léptekkel elindult, és áthaladva a picinyke udvaron könny szökött a szemébe, amiért el kell hagyniuk mindent, amit szeretnek. Más lesz most ez az út, mint valaha Frodóval, mert akkor fiatal volt, és nem is kellett a családjával törődnie. Amije meg volt, az elfért a hátán. Most meg ott voltak a lányok, Rozi, Zsáklak, és szíve összes fájdalma. De az élet a legdrágább, ezt már régen megtanulta.