Úgy hétéves lehettem, amikor eldöntöttem magamban, hogy én nem tartozom a családomhoz. Heteken keresztül titkon vizsgáltam anyám és apám arcát, és teljes bizonyossággal megállapítottam, hogy nekem aztán semmi közöm hozzájuk. Nem hasonlítok rájuk egy fikarcnyit sem.

 Anyám szikár, kemény asszony volt, mindig nadrágban járt és ritkán nevetett. Vagy ha sikerült is neki, ijedten szétnézett, mintha azt várta volna, hogy a mennykő üti agyon, mert boldog mer lenni. Ezért nem is kockáztatta, inkább magába fordult és pár korai ráncot rajzolt a szája köré az idő jól kihegyezett ceruzájával. Apám számára alig léteztem, mert mindig dolgozott, alig láttam. Ha este megérkezett, fáradtan szuszogott a vacsora mellett, és pillanatok múlva el is bóbiskolt a tévé előtt. Ezekben a lopott villanásokban volt időm őt mustrálni. Apró, résnyire húzott szemének kékségét szinte nem is láttam. Viszont szikrákat azonnal tudott szórni, ha valami nem úgy volt, ahogy ő kigondolta. Elég volt csak rám néznie, és én azonnal szót fogadtam, sőt bármit megtettem, ami erőmből telt. Elismerő szavakat nem kaptam érte, mert, ha valami rendben ment, akkor az természetes volt, ha meg nem, akkor legszívesebben elbujdostam volna. Úgy tudott nézni rám, hogy a szívem kívül fájt a testemen. Sose mondta, hogy csalódott bennem valamiért, ugyanis észre sem vette, hogy ott téblábolok körülötte. Csak a lány voltam, és a lány nem számít. A gyerek az a fiú. Én meg elsőszülöttként mertem nem trónörökös lenni. Ha mégis eljutottunk oda, hogy tekintetével figyelemre méltatott, akkor is csak a bírálatot láttam a szemében. Nem tudtam soha elég jó lenni. Semmiben. Sokáig azt gondoltam, hogy ha majd jól tanulok és sorban hozom haza az ötösöket, akkor csak megdicsér. Eszébe sem jutott, mert hát nem neki tanultam, ahogy mondta volt, és ha már magamnak okosodom, akkor mi az ördögöt dicsérjen ezért?

A családban kívülállónak lenni-érzete sokáig nem szűnt bennem. Egy nap, amikor jobb kedvében találtam anyámat, összeszedtem minden bátorságom és megkérdeztem tőle, hogy valóban ő-e az anyám, vagy netán örökbe fogadtak. Ez akkora merészség volt, hogy nem is értem, miből merítettem kérdésem korsóját. Rám nézett különös, igen barátságtalan tekintettel, és csak annyit mondott, hogy a kórházban valóban elcseréltek már az első napon. Szinte elszédültem ettől a mondattól, mert titkon nem vártam, hogy helyt ad képzelgésemnek. Azt gondoltam, ha nem is ölel meg, mert azt nem szokta, legalább rám legyint, és annyit mond, elég már az ostoba beszédből, fogjam a tejeskannát, mert ideje elindulnom. Olyan erős félelem tört rám, hogy majdnem hányni kezdtem. Vagy nem vette észre vagy nem akarta oldani a remegésem, mert sokáig nem szólalt meg. Én meg torkomban lakatra zárt hangokkal nem bírtam kinyögni semmit. Az meg hogy lehet, hogy bekövetkezett, amitől tartottam, zakatolt bennem.

A sparhelt felé fordult, kinyitotta, és pár kukoricacsutkával megetette a tüzet. A csutka nem volt hosszú életű, ezért gyakran kellett füles, fonott kosárban behordani a fészerből. Mivel könnyű volt, úgy gondolták, én is elbírom, mindig engem küldött ki anyám. Féltem a fészer felé vezető úton, mert az az udvar leghátsó részében volt, ami azért volt ijesztő, mert egy kakas uralta a területet. Ezért mindig egy seprűvel indultam el, csak a másik kezemben lógott a kosár füle. A baj csak akkor lett nagyobb, amikor visszafelé jövet két kézzel kellett cipelnem a teli kosarat. Ha mindez nem tűnt volna elég szörnyűségesnek, akkor még az egerekkel való találkozás tett rá egy lapáttal. Ahol kukorica volt, ott egér is bőven, de még patkány is nem ritkán. Volt, hogy akkora patkány szalad át az udvaron, vagy bújt meg valahol a fészer szélében, hogy még a kutyánk is csak óvatosan merte megközelíteni. De a patkány legalább látható volt. Az egerek viszont nem. Engem nem érdekelt, hogy nem bántanak, de ahogy a fürge kis testükkel végigfutottak a csutkák között, már sikítani kezdtem. Ha szerencsém volt és valamiképpen elkerültek a szürke szörnyek, akkor várt a lehető legnagyobb, legszínesebb és legvadabb állat, amellyel életemben találkoztam: a kakas. Nem volt olyan év, hogy valahogy sikerült volna normális jószágot beszerezni belőle. Vagy el voltunk átkozva, vagy nálunk bolondult meg mind, de egész gyerekkoromat végig kísérte egy-egy kakas, amely félelemben tartott bennünket. Anyámat is megkergette párszor, de valahogy tőle tartott. Pedig nem tudta, hogy ő csak arra vár, hogy elég nagy legyen, és akkor kíméletlenül elvágja a torkát. Én nem azt lestem, mikor nő meg, hanem a pillanatot, amikor lerohanja anyámat, mert biztos voltam benne, hogy az lesz életének utolsó pillanata.

A csutka most is kifogyóban volt, de anyám nem küldött ki, hanem dobott a tűzre még valami hulladékot, talán alma- vagy krumplihéjat, és felém fordult.

– Egy csúnya, nagyfejű gyereket hoztak ki helyetted. Láttam, hogy nem te vagy, de a nővér bizonygatta. Nem volt rajta szalag. Nehezen értette meg, mit akarok, mert nem beszélt magyarul. Ha tudott volna, akkor se szólalt volna meg. De én kikaptam a kezéből a babát, és kibontottam a pelenkát. Azt soroltam neki, hogy nem az enyém a fiú! Nekem lányom van. Nem fogta fel, de akkor rámutattam a fütyülőjére és ingattam a fejem. Visszacsomagolta és elvitte azt a babát. Ennyi volt a csere.

Mindezt olyan hangon, olyan szenvtelenül mesélte, hogy nem könnyebbültem meg. Végig az járt a fejemben, hogy vajon akkor is felismert volna, ha nem fiút hoznak helyettem? Megkérdezni nem mertem, mert féltem, hogy haragos lesz, vagy egyszerűen rám kiabál, hogy hallgassak.

Nem nyugodtam meg.  Továbbra is kínzón motoszkált bennem a gondolat, vajon lehet-e kétszer elcserélni egy babát? És ha igen, akkor én biztosan nem ebbe a családba tartozom.

A mostani fényképek nem ezt bizonyítják. A tükörből reggelente anyám arcát látom visszaköszönni. Talán. Csak én mosolygok és kifestem a szemem.