Napok óta nem mozdulok ki itthonról. Nem hallgatom a híreket, de olvasom a netet. Naponta kétszáz feletti család tudja meg, hogy elveszíti valakijét. A számok üresek, ridegek, nem látjuk, ki van mögöttük. Minden ember egy statisztikai adat lesz, ami vagy bekerül a rendszerbe vagy nem. Itthon ülök és megpróbálok nem félni. Hol közvéleményt kutatok arról, hogy körülöttem mit tesznek mások, hol meg a sírás szélén állok, mert nem tudom, mi a jó. Szembesülök azzal, hogy ostobának és felelőtlennek nevez egy kolléga, mert azt mondom neki, én várok, nem megyek oltásra. Gúnyosan az orrom alá dörgöli, hogy majd mennék, ha utazni akarok, csak nehogy késő legyen. És az ilyenek miatt, mint én, nem áll le a vírus terjedése… Úgy dobog a szívem, hogy majd kiesik, mert hirtelen felelős leszek mindenkiért. Bántanak a szavak, a beolvasás, mert hát nem vagyok rossz ember. Elolvasom, hogy milyen szörnyű dolgok történnek a kórházakban, hogy az orvosok, ápolók a kiégésig dolgoznak. Olvasok a gyászról, a fájdalomról, a kínról és arról, hogy ez a vírus nem az, amit tavasszal egy ideig lazán vettünk, sőt az ajtókilincs törölgetésével elintéztünk.

És a múlt héten meghal egy kolléganőm, aki életvidám, mosolygós volt, akivel pár hete még az iskolaudvaron nevetgéltem. Az volt akkor a legfontosabb, hogy jut-e mindenkinek elég labda, mert kevés a pénz, és minden labda eltűnik egy idő után, mert valaki egyszerűen elviszi. Mekkora gondnak éreztük ezt!

 Úgy megy el, hogy nevetős arcát látva belém nyilall a félelem: élni akarok még! Ő sem akart mást, és most már semmilyen földi gond nem fontos neki. Ekkor eldöntöm, biztosan beoltatom magam. Muszáj, lesz, ami lesz, mert még ezer tervem van. Aztán megint jönnek a hírek, hogy az oltás ideig-óráig véd, és ha dolgoznom kell, nem leszek védett az újrakezdéskor. Félek a következményektől, mert meghal pár ember, aki megkapta, de ez persze csak kis százalék, no meg statisztika, és az én életem, az én személyem is lehet, hogy csak az lenne, ha megkapnám.

Sorban állok a boltnál és már haragszom arra, aki közelebb lép. Dühösen nézem a sarkamban toporgót, mert közel áll, túl közel. Arra gondolok, vajon fogok-e félni a gyerekektől, hiszen megölelnek, és egymás mellett ülve ebédelünk. Mi lesz, ha majd rettegve nézek rájuk, hiszen elkaphatom tőlük, és utána csak egy kép maradok, amihez azt írják gyerekek, szülők, hogy hiányozni fogok?

Hogy lesz-e élet ez a borzalom után? Igen lesz. Másmilyen, de nem szűnik meg. A bánat lassan oszladozni kezd és boldogok leszünk, hogy túléltük. Mindeközben nem tudom, hányan szenvednek most, élik utolsó perceiket és nem látom, ki roppan bele a magányba, a szorongásba, a pénztelenségbe és kilátástalanságba. Mindenki elveszít valamit vagy valakit. De mi, akik még itt vagyunk, még megmaradtunk, vigyázhatunk egymásra. Fel kell emelnünk a másikat és meg kell értenünk, hogy a bántás, a bírálat, a meg nem értés nem visz előre. Vajon mikor tanuljuk már meg elfogadni a másik döntését, életét és akaratát? Ha erre világméretű pokol nem elég, akkor tulajdonképpen mindegy.

Elég kell, hogy legyen, mert ez sem tarthat örökké.

Még élünk. És senki ne mondja, hogy ne féljünk, mert nem lehet nem félni. Ha a sivatag kellős közepén lennénk, ott bőszen bólogatnék, és bátor lennék. Ott könnyű lenne. De itt, benne a szörnyűségben, ahol nem tudni ki mond igazat, sejteni sem lehet, ki lesz a következő, megúszhatjuk-e. Senki ne merje mondani, hogy ne féljünk, mert nekünk könnyű, be leszünk oltva. Be, egy olyan oltóanyaggal, amiről nincsenek százszázalékos adatok, egy olyannak, ami pár hónapig véd, egy olyannal, amiről tudjuk, hogy a mutáns vírusok ellen nem biztos, hogy hatékony.

És most jó lenne könnyedén nevetni. Megrázni magunkat és csak annyit mondani, lesz, ahogy lesz. Vannak pillanatok, amikor sikerül. És nagyon sokszor nem.