Hónapok kemény munkájába telt, amíg Borika kihízelegte az emlékkönyvet. Anyuka talán hagyta is volna, de apuka szerint hiábavaló dolog volt. És a családban nem volt szokás feleslegesen szórni a pénzt. Nem ment jól mostanság nekik, arra meg egyáltalán nem volt szükség, hogy flancra költsenek. Márpedig egy kemény fedeles, műbőrből készült emlékkönyv akárhogy nézzük, az volt.

A lányok az iskolában másról se beszéltek, csakhogy ki milyet tudott beszerezni.  Volt, akinek Szegedről küldtek egyet, mert az mégiscsak nagyváros, és ott lehet kapni cifrát.

Piri néni boltjába is, ami a falu közepén állt, szemben a Láng nevű kocsmával,  néha befutott egy-egy, de az élelmes anyukák vagy nagylányok menten elkapkodták. Emlékkönyvbe csak csodálatos dolgokat illett írni és rajzolni. Okvetlenül keresni kellett hozzá egy szépen író tollat és a kiválasztott oldalra fel kellett írni, hogy Emlékül, utána a címzett következett. A rajznak vagy préselt virágnak csodásnak illett lenni, mert ha nem az volt, vagy ügyetlen kezek elmaszatolták, esetleg a szárított virág szirmai bűnös módon hullani kezdett, akkor mindenki tudta, hogy a tulajdonosa eláshatja magát. A vétkes soha többet nem írhat senki könyvébe, és nem is lesz őbelőle emlék. A lányok majd gyorsan elfelejtik, de előtte milliószor összesúgnak majd mögötte és gúnyosan lebiggyesztik a szájukat, hogy no, neki csak ennyire tellett.   Az emlékkönyvet ezért nem kaphatta meg bárki. Voltak benne titkos oldalak is, amelyeket nem volt szabad kinyitni. A visszahajtott sarkok szerelmeket vagy egyéb dolgokat rejtettek, és a lányok mind tudták, hogy fecsegni halálos vétek. A titoksarokba el lehetett bujtatni egy különleges nevet, vagy egyszerűen csak oda lehetett írni annak a fiúnak a monogramját, aki tetszett a könyvet forgatónak. Vilma könyve volt a legszebb az osztályban. Apja külföldről hozta. Valami London nevű helyről, ami nem mondott semmit Borikának. Annál inkább az emlékkönyv. Lapjai oly halvány sárgák és finomak voltak, hogy Pista, a szemtelen azt mondta róluk, hogy budipapírnak is elfogadná őket. Vilma azonnal megsértődött és többé nem engedte a fiút a könyv közelébe. Legszívesebben is levegőt is megszűrte volna körülötte, nehogy beszennyezze piszkos kis mondataival. Csakis úgy adta oda valakinek, hogy előtte becsomagolta, és kérte, semmiképp ne vegye le róla senki a zsírpapírt. Mindig elmondta a hosszú utasítást, amit mindenki unt, de Vilmának nem lehetett ellentmondani, őt nem hurrogta le senki, mert az apja a TSZ vezető embere volt. Még árulkodni se árulkodtak rá a többiek. Mindenki tartott tőle, de igyekezett kegyeibe férkőzni. Őt szülinapi zsúrokból ki nem hagyhatták. Még az is készített neki meghívót, aki szívből gyűlölte. Vilma válogatott a meghívások között és kisebb-nagyobb ürüggyel lemondott párat. Érdekes módon, sokat fáj a feje. Különösen szombat délutánonként. A lányok megértően bólogattak és megkönnyebbülten vették tudomásul a váratlanul jött szabadságot, amellyel élhettek a saját zsúrjukon. Borikának abban az évben nem rendeztek szülinapot. Előzőben sem. Ajándékot azért kapott, de csak egyet. Sírós tekintettel bontogatta a szülinapi csomagját. Jaj, csak ne valami buta könyv legyen benne, fohászkodott. Anyuka szeme csillogott és várta, hogy a kislány sikítson. Így is lett. A durva csomagolópapír egy aranyfedelű emlékkönyvet rejtett. Gyönyörű volt. Nem lehetett szavakat találni rá. A fény felé fordítva kincsként ragyogott. Ezerszer szebb és különlegesebb darab volt, mint Vilmáé. Ez egy picit megijesztette a kislányt.

– Anyukám! Istenem! - kiáltotta és anyja nyakába borulva sírni kezdett.

– Már az is baj, ha azt kapod, amit szerettél volna? - kérdezte az apja megütközve.

– Dehogy! - mondta az asszony. - Ezek az öröm könnyei.

 Borika nem javította ki. A boldogság könnyei vegyültek a félelemével és a szorongásáéval.

A férfi legyintett. Nem értette, mi sírni való van azon, ha valakinek teljesül a kívánsága. Megsimogatta lánya fejét és hagyta, hogy a két nő, a nagy és a kicsi ezen a dolgon egyezkedjen csak egymással, mert számára a szántóföldek világa egyszerűbb és kiszámíthatóbb volt. Tudta, mikor fárad el a föld, mikor van ideje a váltásnak. Csak az idő volt szeszélyes, de ezt mindenki tudta és számolt vele. A női könnyekkel és örömmel viszont nem lehetett mit kezdeni. Rosszabbak voltak, mint egy nyári vihar és több kárt is okoztak.

– Anyuka, hogy sikerült ilyen szépet venned? - kérdezte a kislány, amikor kibújt anyja öleléséből. - Ez csodálatosabb, mint Vilmáé vagy az összes lányé az iskolában. Még lakat is van hozzá!

– A németektől küldte Józsi bátyád. Apád hónapok ezelőtt írt neki, és kérte, hogy valami különleges darabot vegyen. Úgy látom, sikerült.

Az asszony elmosolyodott. Ritka vendég volt náluk az öröm, főleg az ajándék. De Borika hét éves lett és járt neki valami a világ szépségéből, amit a világvégi faluban nem kaphatott meg. Az arany emlékkönyv egyszerre a szépség, az elvágyódás és a soha nem tapasztalt fényűzés netovábbja lett.

A kislány magához szorította a könyvet, ami messzi távolból érkezett, talán olyan messziről, mint az a London nevű hely, ahonnét az a másik.

Sokáig töprengett, hová is rejthetné, mert bárhol baj érheti. A kiskutya megrágja, vagy ráömlik valami, esetleg eltépődik egy lapja valami véletlen mozdulat folytán.  Végül a paplan alá dugta, így majd minden este megsimogathatja lefekvés előtt. Aztán kiment játszani a szomszédban lakó Julcsival, aki fiatalabb volt nála, és csak az ovis dolgok kötötték le.

Születésnapi tortáját anyja vágta fel este. Egyszerű piskóta volt csoki öntettel és rajta marcipán kutya. Mindhárman csendben falatoztak, ki-ki elmerülve a nappalok gondjaiban. Lefekvéskor persze elővette az arany csodát, kinyitotta és óvatosan megsimogatta a lapokat. Üresen gyönyörködött bennük, és arra gondolt, képtelen kiadni a kezéből, hogy valaki majd belefirkáljon. Netán Mari, akiről mindenki tudta, hogy szépen rajzol, de förtelmes a kézírása. Vagy Panna, aki mindig teli szájjal zabál, netán ráejtene darabot a lekváros kenyeréből. Ennek gondolata maga volt a pokol. Ahogy az aranyfényű oldalon a szilvalekvár foltja szétkenődne… Elviselhetetlennek tűnt még a feltételezés is.

Heteken át nem találta helyét. A könyv, mint valami nehéz étel, úgy feküdte meg a gyomrát. Este ébren hánykolódott, mert jó lett volna megmutatni ország-világnak, milyen csoda birtokosa, de ha megteszi, azonnal meg akarja érinteni valaki, netán elkéri, hogy elsőként rajzolhasson bele. Talán még azt is megígéri, hogy csodaszépet fest bele, csak hadd kapja meg. Ő meg mit mondana erre? Nem lehet kimondani az igazságot, mert a nem lehet keserve nem szólna szépen. Már anyuka is megkérdezte egyik nap, hogy a lányok mit szóltak hozzá, van-e az emlékkönyvben sok szép versike. Csak hümmögött válasz helyett, hazudni nyíltan nem tudott. Végtelenül hálás volt a szomszédnak, hogy éppen akkor jutott eszébe átszaladni sütőport kérni. Így az asszonyok azonnal receptet cseréltek, és hosszan eldiskuráltak a lúdláb meg egyéb fura nevű sütemények készítésének praktikáiról. Mire dűlőre jutottak, már nem volt fontos anyuka kérdésére válaszolni, vagy csak megfeledkezett róla.

Fellélegzett, amikor nem firtatta tovább, és úgy tűnt, napok múlva sem jut eszébe. Apuka szerencsére soha nem faggatta, volt egyéb baja, mint ilyen dolgokkal törődni.

Egyik este óriási vihar csapott le a falura. Olyan esővel majd jéggel érkezett, amire az öregek sem emlékeztek. Apuka a tornácon állva figyelte a jeget, ami letarolt mindent. Egyre sápadtabb lett. Aztán szentségelt és bevonult a konyhába. Anyuka nem mert hozzá szólni. Ha most a jég elveri a termést, akkor semmijük sem marad, ezt Borika is felfogta. Látta, hogy apja, akinél erősebb és keményebb férfit sose látott, elborult tekintettel bámul maga elé. A jég nem csillapodott, és hosszú percek alatt fehér szőnyegként terítette be az udvart. A kutya sem mozdult, szűkölve kuporodott össze a házában. Mindenki hallgatott, anyuka sírt. A fekete ég nem kímélte a falut. Nagyon haragszik az isten, mondta nagy sokára az asszony, de a férje olyan csúnyán nézett rá, hogy azonnal elhallgatott.

Borika benn remegett a kis szobájában. Amikor csend lett és elhalkult az ég hangja, hallotta, hogy apja csúnyán káromkodik. Olyan szavak törtek elő belőle, amiket még legrosszabb kedvében sem mondott eddig.

Az udvart letört ágak, cserépdarabok, felborult műanyagszékek hordaléka temette be.

A kislány ült némán és istenen gondolkodott. Vajon miért jó neki, ha elveszi tőlük a kenyeret? Igaza lehet anyukának, valamiért megharagudott és most engesztelésre vár. Ahogy a plébános mondaná: áldozatra. Az kell neki, hogy megbékéljen. Tanulták hittanon, hogy olyat kell adni neki, amitől nehezen válunk meg, amiért fáj a szívünk. Akkor majd értékelni fogja az igyekezetünk és segíteni fog. Neki csak egyetlen ilyen valamije van. És ha azt istennek áldozza, akkor talán megmenekül a termésük. Isten látni fogja, hogy le tud mondani mindenről, ami fontos neki, csakhogy apuka ne káromkodjon, anyuka meg ne sírjon.

Elállt az eső, és újra kivilágosodott. A csend azonban félelmetes erővel terítette be a kislány lelkét. Amikor kióvakodott a konyhába, már csak anyját látta mosogatni.

– Apuka? - kérdezte ijedten.

– Elment megnézni, mekkora a kár.

Az asszony meg se fordult, úgy válaszolt.

Borika elmosolyodott. Tudta, mit kell tennie. Visszafutott a szobájába és a paplan alól kihúzta az emlékkönyvet. Magához szorította. Finoman végigsimította a borítóját és meleg tekintettel elbúcsúzott tőle.

A hátsó ajtón úgy osont ki az udvarra, hogy közben felkapta az asztal széléről a gyufát. A ház mögé cipelte a pléhvödröt. Kiöntötte belőle a kukoricadara maradékát és nagyon puhán belehelyezte a naplót. Vetett rá még egy pillantást. Felnézett az égre, amely még mindig nem világosodott ki egészen.  Valamelyik sötét felhő mögött ott ült isten. Ha tehette volna, odaszól neki, hogy figyeljen, mert ajándékot kap. De így csak lassan végighúzta a skatulya szélén a foszforos fejet és a fellobbanó lánggal megsimogatta a könnyű lapok szélét. Egy szempillantás alatt lángra lobbant a papír. A belseje égett először, a teteje nehezebben, inkább zsugorodott fura szagot árasztva.

Sokáig nézte. Egy könnyet sem ejtett érte. Az áldozat az áldozat, nincs mit siratni rajta. És isten igazságos, elfogadja. A kislány felsóhajtott, és megremegett. A melegtől fázni kezdett legbelül.

Amikor az egész művelet befejeződött, a hamut meg azt a trutymót, ami maradt utána, kiöntötte a trágyadombra.

Már egészen besötétedett, mire az apja hazaért. Látta, hogy úgy ugrik le a biciklijéről, mintha valaki üldözni. Hagyta, hogy eldőljön a kerítés mellett és ordít.

– Zsuzsa! Van isten!

Anyuka ekkor kiszaladt hozzá. Apuka úgy kiabált, hogy mindenki hallotta. Borika is.

A vihar arrafelé, ahol a földjük volt, nem tarolt. Esett bőven, de nem volt jég. Megmenekült a kukorica.

Borika szívében eláradt a boldogság. Isten megértette őt.