Mi is a stílus? Mikor mondjuk valakire, hogy stílusosan öltözködik? A stílust díjazzuk, irigyeljük vagy követjük? Talán mindhárom, de lehet, hogy egyik sem.

A nő, ha felöltözik méghozzá csinosan, akkor az már stílus? Nem, semmiképp. Egy ceruzaszoknya blúzzal lehet elegáns, főleg, ha a viselőjének jó az alakja, de nem szükségszerűen követendő példa. Voltaképpen semmi sem az. Vagy minden az. Görcsösen igyekszünk nem beállni a sorba, hangosan hirdetjük, hogy nekünk eszünk ágában sincs követni XY-t, mert láttuk a tévében. És valóban nem is tudjuk, nem is merjük követni. Utánozzuk erőtlenül sok-sok tagadással, de ennyiben ki is merül minden próbálkozásunk.

 A stílus egyenlő a bátorsággal. Szembe kell nézni egy nagyon komoly kihívással, azzal, hogy mit szólnak majd a körülöttem élők. Pontosabban a körülöttem élő nők, az utcán szembejövők, a fodrásznál üldögélők, a plázában ténfergő, fáradt dolgozók, a munkahelyen a sasszeműek, akiknek bírálata üt talán a legnagyobbat. És ezt minden nap! Az év 365 napján…nem könnyű meló ez…

Merni kell viselni a ruhát. Benne kell lenni, de nem csak úgy fizikailag, mert nem két lábon járó vállfák vagyunk (azok a modellek), hanem azt kell, kellene érezni, hogy a ruhánk, amit aznap magunkra öltöttünk képvisel bennünket. Mert nagyon is: közli a jót, is rosszat is. Megmutatja, hogy reggel kapkodtunk-e, volt-e időnk, kedvünk az összhangra törekedni, igyekeztünk-e a külsőnkre koncentrálni vagy csak felkaptunk valamit, mert jó az, hiszen, csak elszaladok a gyerekkel a suliba, csak kiugrom a piacra, csak postára kell mennem. Kit zavar az, ha picit kinyúlt a felsőm, ha pecsét van a szoknyám alján, ha a farmerom lóg rajtam, vagy, hogy a tréningruhám kissé szöszös és ordít róla, hogy nem tegnapi darab?

 Valóban, a kérdés jogos? Tulajdonképpen senkit…Nem a ruha teszi az embert, de öltöztet. Képet ad a lelkünkről és a bennünk zajló folyamatokról is. Hogy ez felületes gondolkodást sugall? Valóban? Akkor miért nézzük a magazinok képein a sztárokat oly áhítattal? Miért teszünk megjegyzést arra az emberre, aki más, mint a megszokott tucatba illő önmagunk?

Titkon mind arra vágyunk, hogy ne legyünk tucatnők. De nincs elég erőnk, hitünk ahhoz, hogy mások lehessünk. Ha lenne, akkor miért szapulnánk a férjünket, kedvesünket, hogy hónapok óta ránk se néz, nem lát bennünket, más nőkön legelteti a szemét….Mondjuk, az egy másik misét megérne, hogy tehetünk bármit, akkor is nézelődni fog…Ezért kellene csakis önmagunk, nem mások miatt stílusosnak lennünk. Akkor, ha lenne bennünk spiritusz,  könnyedén megránthatnánk a vállunkat és azt mondhatnánk, na ott egye a fene, mi szeretjük önmagunkat. És nagy a világmindenség, van férfi bőven…

Innen folytatom azzal, hogy hol kezdődik a stílus. Szerintetek?