„Néha az életben találsz egy különleges barátot. Valaki, aki megváltoztatja az életedet azáltal, hogy csak része annak.”

Jó és rossz értelemben is.

Egész életemben hittem a barátságban. Szentül meg voltam győződve arról, hogy különlegesebb kapocs két ember között aligha lehet. Mert szerelmek jönnek-mennek, fájnak, lángolnak, kihunynak, de a barátság parazsa olyan, mint egy őszi estén a tűz mellett üldögélni: lehet érezni a melegét, miközben cukros fahéjjal szórt almát ropogtatunk, ami minden ízében meleg, illatos, meghitt.

Az óvodában és kisiskolás korban nagyon könnyen kötünk barátságokat. Semmi nem kell hozzá, csak a varázskérdés: leszel a barátom? Ha a válasz igen, márpedig legtöbbször az, akkor közösen folytatódik a játék. Nincsenek elvárások, nem lessük azt, hogy milyen a másik, csak azt veszünk észre, ami fontos: hogy megosztja velünk a játékát, hogy lehet vele bohóckodni és ha baj van, mellénk áll. Később ez átalakul világmegváltó beszélgetésekké, nem létező problémák taglalásává órákon át, vagy csak nevetgéléssé a nagy semmiken órákon át, amivel anyánkat az őrületbe kergetjük.

Minden olyan stabilnak, örökkévalónak tűnik. Azt hisszük, hogy nincs a világon olyan dolog, olyan történés, ami különválaszthat bennünket. Pedig van. Az idő könyörtelen múlásával észrevesszük, hogy a másik nem figyel már ránk eléggé, közbeszólt a szerelem, más iskolába kerültünk, más barátok csapódtak hozzánk….

Ha csodaszép mondásoktól zengő internetes oldalakat böngészünk, olyan érzésünk lehet, hogy a barátság a földöntúli mennyország. Talán férfiak között ezt el tudom képzelni. De nekik nem is mindennapi témájuk a fogyókúra és a női lélek kivesézése. Ez utóbbit mondjuk értelmező szótárral is nehezen tudnák lefordítani.

De a barátnőnk, akiről azt hisszük, hogy tűzön-vízen át velünk tart az Élet nevű labirintus útvesztőiben, nem biztos, hogy mellénk áll, ha a mi életünk kissé megváltozik. Amíg együtt vagyunk kövérek, együtt küzdünk a zsírsejtekkel, a diétákkal, addig csodás az összhang, de amikor az egyiknek sikerül, akkor már nem örül a másik. Mert a barátság a bajban, a nyűglődésben volt az igazi. Az örömöt, a boldogságot irigyeljük, hiszen azonos helyzetből indultunk és a másik kitört. Egy tönkrement párkapcsolat részleteit, a házasság pusztulását szívesen hallgatjuk. Még szívesebben sajnálkozunk, adunk tanácsokat, hagyjuk, hogy a másik sírjon, keseregjen…Nagyon sokan élvezettel tocsognak ebben a Terézanyuságban, elhitetve önmagukkal és a másikkal is, hogy segítni akarnak…De figyeljük csak meg, hogyan változik át a katasztrófa után a barátságunk, ha életre kelünk. Vajon hány régi barátság éli át a sikert, a másik örömét, a nagy fogyást, ha mi kövérek maradtunk, az új szerelmet, ha mi gyávák voltunk változtatni? Hányan tudnak őszintén örülni nekünk és nem csak azt mutatni? Hányan érnek rá velünk kávézni akkor is, ha boldogok vagyunk?

Szeretjük mások sirámait, szenvedését, főleg azokét, akik közel állnak hozzánk. Arra emlékeztetnek bennünket, hogy nekünk jó. Vagy ha nem is annyira jó, de sokkal jobb, mint a panaszkodónak, aki egyszerűen elrontotta, rosszul csinálta, melléválasztott, bezzeg mi…

A barátság legmélyén bárhogy tagadjuk, ott az önzés, ott a vágy arra, hogy magunk mellé húzzuk a másikat, mert akkor egyformák lehetünk a rosszban. Olyan ez, mint a katasztrófa turizmus. Rettenetesen tudunk sajnálkozni egy árvíznél, egy balesetnél az autópályán, de azért lelassítunk, hátha meglátjuk a borzalmat, hátha szörnyülködhetünk, s közben titkon örömködik a szívünk, hogy mi megúsztuk.

Ilyen a katasztrófa-barátság is. Szeretjük a másikat, mert rosszul megy a sora. Tetszeleghetünk abban a szerepkörben, hogy mi vagyunk a támaszai ebben a rideg világban. Közben pedig legfőképp önmagunkat szeretjük, dédelgetjük, elhitetjük mindenkivel, hogy mi aztán önzetlenek és jóságosak vagyunk. Becsapni pedig önmagunkat szeretjük és tudjuk a legjobban.

Biztos vagyok benne, hogy sokan felkapják a fejüket, nem hisznek, hogy mögöttük évtizedes barátságok vannak…De úgy igazán, belegondolva, biztosan mindenkinek akadt az élete során 1-2 katasztrófa-barátnője…Ugye lányok?