Hogyan tudjuk legegyszerűbben valakinek a tudtára adni, hogy érdekel, hogy szeretjük?  Egyszerű és hatásos módon. Nem kell semmit vennünk, nem kell ajándékot csempészni az asztalára, zsebébe, nem kell óránként felhívni, apró üzeneteket küldeni. Csak egy valamit kell: figyelni rá.

Amikor megismerkedünk valakivel, és most itt a párkapcsolatra gondolok, és érdekelni kezd a másik, akkor az első érzések egyike az, hogy elkezdünk figyelni rá. Felfigyelünk rá már a kezdet kezdetén, de később figyeljük szavait, arcának rezdülését, értjük a mozdulatait és minden, minden érdekel bennünket, ami vele kapcsolatos. Neki adjuk a figyelmünket, ami nem más, mint egy darab az időnkből, nem érdekel bennünket rajta kívül senki más. Egy ideig. Félre tudjuk tenni a barátainkat, családtagjainkat, a kezünkhöz és életünkhöz ragadt telefonunkat is, mert csak rá akarunk figyelni. Nem csak akarunk, hanem csak erre vagyunk képesek.

Azt mondjuk ilyenkor, hogy leköt bennünket, magához láncol a lényével, a történeteivel, a hangjával. Tudni akarunk, minden lépéséről, gondolatáról, a vágyairól, a terveiről. És ez az átütő figyelem, ez a ráfigyelés jelzi elsőként a másiknak, hogy fontos nekünk, hogy szeretni kezdjük, mert érte a legfontosabbat is odaadjuk: a magunktól elvett, a csak magunknak szánt Időt. A figyelem lesz a szeretet egyik alapköve, belőle kezdünk építkezni és egy szerelem kezdetén ez szilárd alapnak tűnik. Sorra rakosgatjuk a figyelem-téglákat, összeragasztjuk az érdeklődés, a törődés egyvelegének cementjével és a fal lassan állni kezd. Biztosnak, erősnek tűnik, olyannak, amit ledönteni egykönnyen nem lehet, próbálkozzon bárki is, ellenáll minden rohamnak.

Csak egyvalaminek nem tud ellen állni. Ez pedig az idő könyörtelen múlása. Az idő ritkán dolgozik nekünk, s ha egy ideig sikerül is rabigánkba hajtani, kitör gyorsan és elillan. A hétköznapok szürke egymásutánisága felemészti a figyelmet is. Megszokjuk a másik létét, a lényét, nem hat már újnak a gondolkodása, nem hallgatjuk ámulattal a történeteit, nem akarjuk már követni az ötleteit, nem nevetünk a viccein. Ez a szeretet múlásának első lépcsője.

Az az ember, aki nemrég gondolataink minden szegletét uralta, akinek hangjától könnyű borzongás futott keresztül rajtunk, akinek érintésétől is megremegtünk, hirtelen megszűnik érdekesnek lenni. Visszavesszük a figyelmünket. Levesszük róla az érdeklődés köpönyegét, amibe hosszú ideig beburkoltuk, elhitetve vele azt, hogy számunkra különleges. Már gyakrabban nem érünk rá a sok munkánk miatt, hirtelen előkerülnek rég nem látott barátok, akik hihetetlenül szórakoztatókká váltak, amíg nem találkoztunk velük, s persze a családtagjaink is valami csoda folytán újra érdekesek lesznek. Mindezek mögé bújva őszintétlenül, nem direkt, de közöljük a másikkal, hogy megszűnt a számunkra elég fontosnak lenni.

A szeretet, a szerelem átalakul szép lassan, kényelmes tempóban. Nem lesznek már ünnepnapok, lopott örömök a másik számára, hanem kötelező udvariaskodások, magyarázkodások kerülnek elő a nemszeretés zsákjából. Ha a másik szemrehányást tesz vagy számon kér, akkor pedig támadunk, értetlenséggel vádoljuk őt, vadul bizonygatjuk, hogy persze, szeretjük, figyelünk is rá, de ha pittyen egyet a telefonunk, érte nyúlunk, mert hát fontos, ugye, megérted, hogy erre reagálnom kell – szöveget adjuk elő. De mindketten tudjuk az igazat. Nem a telefon a fontos, nem az időm, amit valaha kéretlenül adtam, nem egy harmadik fél halaszthatatlan üzenetének elolvasása, egyszerűen a másik nem fontos már. Egy ideig még tapasztgatjuk a figyelem falát, mert erősen omladozik, és ha másik nem akarja hagyni, akkor is teszünk róla, hogy leomoljon. De ezt már nehezebb csinálni. Annyira ritkán vagyunk erősek és bátrak, hogy a szemébe mondjuk annak, akit nem szeretünk, hogy a fal már rég nem áll, úgy omlott le, hogy te a törmelékek közt hagytad egy darabkádat, de vedd már észre és menj tovább. Szerezz új építőanyagot, keverd jobban a kötőanyagot és építkezz egy olyan telken, ahol jobb helyed lehet. Inkább taposunk a törött téglákon, picit félrerugdaljuk, hogy utat csináljunk magunknak.

Pedig lesz valaki, aki majd vár bennünket azon az új telken! Akinek a figyelme csak ránk irányul, de csak akkor, ha merjük elfogadni, vagy ha megtanuljuk értékelni.

A romokhoz meg hívjunk sittes kocsit és két munkást. Ideje takarítani!