Emlékszel-e arra, hogy mikor érezted először, hogy nem vagy jó? Tettél, mondtál-e valami olyasmit még nagyon régen, egészen kicsi korodban, ami miatt gyötrő érzések keletkeztek benned?  Sokan erre nem tudják a választ, mert érzéseink, emlékeink csalóka jótékonysággal elrejtik ezeket. Nehéz kibogozni a szövevényes múltban, mikor is voltunk először „rosszak”. Olyan mélyek, olyan fájdalmasak olykor ezek a visszaemlékezések, hogy igyekszünk elhessegetni őket. Ismerünk olyanokat akár a szűkebb környezetünkben, akik már a puszta megszületésükkel is ellenérzést váltottak ki a hozzátartozóikból. Mert nem akarták őket erre a világra, csak úgy jöttek…Jönni akartak és megszületésükhöz, életfolyamukhoz inkább a szeretetlenséget választották, mint a nemlétet.

Bármennyire is szívszorító érzés, van, aki nem elég jó születésétől fogva. Mert nem látják annak a szülei. Nem képesek annak látni, mert gyerekükben összpontosul mindazon negatív érzések összessége, amit el akartak nyomni önmagukban. Nem kívánták azt a lényt, aki a nap minden egyes percében élő felkiáltójelként szembesíti őket azzal, hogy az életük nem lett jobbá általa. Képzeljük el, hogy az ilyen gyerek honnan, milyen mélységből indul….Minden nap szeretetlenségben tengődik. Kapaszkodik az elismerésért, azért, hogy jónak lássák, mást sem akar, csak azt, hogy szeressék, hogy észrevegyék, hogy van. És ezekből a gyerekekből is a hosszú hányattatás után felnőtt lesz. Nagyon mély sebekkel teli felnőtt.

Az a legalattomosabb ebben az egészben, hogy az, hogy nem szeretnek valakit, nem mindig észrevehető a külvilág számára. A tiszta ruha, a sok haszontalan tárgy, amit megvesznek kompenzálásul, a sok különóra, hogy lássa a baráti kör, hogy mi aztán mindent megteszünk a gyerekünk fejlődésének érdekében, az édesség, egyáltalán nem rejti magában a szeretetet. A gyerek tudja, hangsúlyozom, tudja, hogy nem szeretik. Álságos dolog azt állítani, hogy minden szülő szereti a gyerekét. A gyereket nem azért szeretjük, dédelgetjük, mert van, hanem azért, mert a mienk, mert olyan érzéseket vált ki belőlünk, amelyeknek a létezéséről sem tudtunk. Ekkor azért felmerül a kérdés, hogy vannak rossz szülők is? Persze, hogy vannak…

Azt az érzést, hogy nem vagyunk elég jók, gyermekkorból hozzuk. Miben nem vagyunk jók? Legtöbbször olyasmiben, amiről kevéssé tehetünk. Nem tudunk megfelelni szüleink elvárásainak. Ha fiút vártak és lányok lettünk, azért, ha zongoravirtuózt szeretnének belőlünk, de botfülűek vagyunk, akkor azért. Ha nádszál karcsú táncos lányra vágynának, mi pedig olyan kis dundi ötévesek vagyunk, akin nem mutat a legszebben a tüllruha, mert még a szomszéd is széles mosollyal jegyzi meg puszta kedvességből, hogy milyen jó húsban van a gyerek, akkor érezzük, hogy nem azok vagyunk, akikre büszkék a szüleink.

 Életünk legelső pillanatától elvárják tőlünk azt, hogy valamilyenek legyünk. Az anya a játszótéren azt mondja büszkén a barátnőknek, hogy a csecsemője jó baba, mert csak eszik, alszik. Mert ekkor jó. Valóban ekkor jó? És a barátnők irigykedve nyugtázzák, hogy mekkora szerencséje van.

 Mintha gyurmafigurák lennénk, és csak formázás kérdése lenne az egész. Milyen felnőtt lesz az ilyen gyerekből? Mennyi időbe telik feldolgozni, ha egyáltalán sikerül, hogy nem jól formálhatók voltunk? Hány megjegyzést, hány el nem ismerő tekintetet kell bezsebelni az évek során, amik nem építik a személyiségünket? Ahogy múlnak az évek és építjük a lelkünk apró mozaikokból hányszor és hányszor kell sérüléseinket gyógyítani, mert úton-útfélen megkapjuk azt, hogy nem ilyennek akartalak, nem erre vágytunk, hogy azt hittük, tebelőled valami több lesz.

A szülők legtöbb esetben egy heves vita folytán ki is mondják ezeket. Ha meg sikerül magukba fojtani, akkor éreztetik. Halljuk a hangsúlyukon, egy-egy elcsípett mondatfoszlányból, amit a szomszédnak panaszolnak el, tudomásunkra jut, hogy nem vagyunk sem kellően jók, sem szépek, sem sikeresek. Csak úgy vagyunk. Ezt nem könnyű megérteni, még nehezebb innen tovább lépni. A gyerek kiskorban még csak csak bizonyítani akar, mert feltétlen szeretetre vágyik, de a felnőttkéntaa később, a sok fájdalom után, akár bele is roppan, mert rájön arra, hogy nem elég szerethető azok számára, akiktől ez lenne a természetes.  Olyasmi miatt nem szeretik, ami kezdettől fogva csak mások elvárása. Innen folytatom…