Miért nem vagy elég jó? Miért nem igyekszel jobban, hogy jobb legyél? Miért kell neked másnak lenni, mint a többinek? Miért nem állsz be a sorba, hogy megkönnyítsd a körülötted élők helyzetét?

Ezeket a kérdéseket bizonyosan feltették ezerszer maguknak azok, akikkel éreztették a fenti kérdéseket. Nem kell mindig kimondani azt, hogy nem felelsz meg nekem, nem ilyennek akarlak, nem ilyennek vártalak, csak egyszerűen éreztetni kell. Nagyon könnyű egy-egy pillantással, egy pár elharapott szóval, soha ki nem mondott dicsérettel érzékeltetni azt, hogy kevesek vagyunk valaki szemében, de sikerül. Kegyetlen módon, de aki benne volt, van, az tudja, miről beszélek.

Az egyik legfájdalmasabb érzés az, amikor a szüleink szemében vagyunk kevesek…Azt a fajta el nem ismertséget, azt a fajta közönyt, amit egy ilyen szülő közvetít  gyereke felé, nem kívánnánk az ellenségünknek sem. Olyan, mintha szomjaznánk egy sivatagban, amelyben kínlódva botorkálunk előre, látjuk az oázist, de ahogy a közeledünk felé, mindig kiderül, hogy délibáb. Az ilyen érzelmileg elhanyagolt gyerek érzelmileg frusztrált felnőtt lesz. Óriási bizonytalansággal halad előre az életben. Mintha örökös ingoványban járna. Nem jön a megerősítés sehonnan, kevés dologba tud kapaszkodni. Fél mindentől, ódzkodik az ismeretlentől. Ilyenkor egy társ is nehezebben sétál be a mindennapjainkba, mert gyakran ő is sérült vagy nem kíván maga mellé egy bizonytalanul imbolygó gyertyafényt. Sütkérezni csak a vígan lobogó tűz fényében szeretünk….Más lelkét, más gyötrelmeit nem akarjuk magunkra venni. Felesleges is lenne.

Ahogy az idő múlásával valahogy mégiscsak kinyílik a kiskapu és befurakodik valaki az életünkbe, mert végre mertünk bátrak lenni és beengedtük, azonnal változni kezd a helyzet. A kezdeti bátorságunkat, a magunkra erőltetett önbizalom-álarcot levetjük, pedig az volt a csali. Beetettük a halacskát, s ráharapott a horogra. Rövidesen kapaszkodni kezdünk a másikba. A másik kezébe adjuk a mentőövet, és azt várjuk tőle, hogy megerősítsen bennünket, kimentsen a lelki sorvadásunkból, hogy szépnek lásson, okosnak, különlegesnek. Azt várjuk el titkon és nem csak titkon, hanem egyre többször szemrehányóan kimondva, hogy értékeljen bennünket. Jobban is, mint mi önmagunkat. Sokkal jobban, hiszen mi semmibe vesszük önön érzéseinket, vágyainkat, mert megtanították nekünk a szüleink, hogy nem vagyunk fontosak, nem vagyunk elég jók. Ekkor rágörcsölünk a kapcsolatra. A másik fél nem érti, mit is akarunk. Nem érti a féltékenységünket, nem érti azt, hogy miért duzzogunk, ha nem dicséri a főztünket, nem érti, hogy mit is várunk el valójában tőle. Mi pedig azt éreztetjük vele, hogy ő nem elég jó hozzánk, mert nem veszi észre, hogy mit akarunk tőle. Mert nem szeret eléggé, nem dicsér eleget, nem tölt velünk kellő időt.  Bekerülünk egy örvénybe, ahonnan csak lefelé vezet az út. 

Vergődünk az önmagunk által kihelyezett csapdákban….Mert magunkkal hoztunk egy olyan bélyeget, amit véres körömmel kapargálunk, de csak nem akar leválni.

Nagyon nehéz rendbe tenni a régi érzéseket. Nagyon nehéz megérteni, hogy nem rólunk szólt szüleink gyerekkorunkban ránk erőszakolt elvárása. Még fájdalmasabbnak tűnik elfogadni azt, hogy nem tudtak szeretni bennünket eléggé…

Aki ilyen hátrányból indul, nagy harcos lesz. Megtanulja, hogy önmagáért kell megküzdeni az Élet nevű szennyes csatatéren. DE LEHET GYŐZNI! Meg lehet csinálni. Ki lehet kerülni az ingoványból. Önmagunkat önmagunkért kell szeretni. Nem azért, mert mások nem tudnak vagy nagyon is tudnak szeretni bennünket. Csak önmagunk elfogadása révén juthatunk előre. Csak ezen az úton haladva jöhetünk rá arra, hogy igenis jók vagyunk. Amennyire csak tudunk. Mert azok vagyunk. A szerethető legjobbak!

Photo by Cseh Klára