2017. nov 22.

Tökéletlen életünk

írta: Hildaságok
Tökéletlen életünk

Nincs tökéletes élet, tökéletes sors, hibátlan ember. Ha nem kellene küzdenünk, a mérhetetlen jólétben eltunyulna a testünk, az elménk meg egyáltalán nem lenne munkára fogható. Nem azok a boldogok, akik mosolyogva mennek végig az általuk jónak hitt úton nem nézve sem jobbra sem balra, hanem azok, akik a legtöbbet tudják kihozni abból, amijük van. Az egyszerű mindennapokból, a szürke reggelekből, a fáradt estékből…Nem az kell, hogy minden napot valami álszent lebegésben töltsünk, mosolyogjunk megállás nélkül és bizonygassuk, hogy mi mennyire jól vagyunk, milyen remekül  vesszük az akadályokat. Erőlködésünk hamar nyilvánvalóvá  válik,  izzadságszagú lesz minden megmozdulásunk és mások szemében hamar észrevehetjük a szánalmat.

Minden nap létezünk, felkelünk, levegőt veszünk, örülünk, szomorkodunk, sírunk vagy bármi mást teszünk, ez mind-mind annak a bizonyítéka,  hogy egy nagy fogaskerék  részei vagyunk. Apró, de nélkülözhetetlen alkatrészei. Sokszor érezzük azt, hogy nem befolyásolhatjuk az életünket, mert mintha a dolgok nélkülünk történnének meg. Ki akarja betegen látni a gyermekét, idősödő szüleit, szenvedésben tudni a legjobb barátját? Ki akarja azt, hogy a saját életét mellékszereplőként bicegje végig? Az lenne a legjobb, ha tudnánk táncolni az esőben, nevetni a szélben,de úgy igazán, tiszta szívből. Ha el mernénk hinni, hogy nagyon sok minden múlik rajtunk. Nem azért, mert kezünkbe adják a döntést fentről. Nem, sokszor nem. De a legtöbbször igen, és mi élhetnénk a lehetőséggel. Az, amiben dönthetünk életünk minden percében, az nem más, mint a hozzáállásunk. Az, hogy hogyan reagálunk a gúnyra, arra, hogy összesúgnak a hátunk mögött, hogy egyesek elfordulnak tőlünk, pedig sokáig bizalommal voltak irányunkban. Arra, ha a nehézségek szűnni nem akaró áradata közelít felénk. Nem azt mondom, hogy úgy kell tenni, mintha jégből volnánk. Nem kell megjátszani azt, hogy valami nem fáj,  de meg kell tanulnunk elhatárolódni mások véleményétől, kritikájától és jóindulatúnak tűnő tanácsaitól.

Egyediek vagyunk, megismételhetetlenek és pótolhatatlanok. Sokkal könnyebb lenne, ha a gyermekkorunkból erős védőfallal körülbástyázva lépnénk a felnőtt létbe. Itt nem a mai túlféltésre, az agyontutujgatott gyermekkorra gondolok. Ma egy gyerek ne másszon fára, mert leesik, ne legyen piszkos a ruhája, nem menjen bele a sárba, mert átázik a cipője, ne nyúljon semmihez a földön, mert fertőzést kaphat….Ne, ne, ne…Csak álljon vigyázban és legyen tiszta. Azt gondolom, hogy nem erre van szükség, hanem a hatalmas érzelmi támogatásra, amit a szüleink nyújthatnának jó esetben.

 Mi nem kaptuk meg, mert szüleink valóban sokat dolgoztak, valóban nem tudták jól megmutatni, hogyan lehet és kell szeretni egymást, s talán a saját gyereküket sem tudták szeretni. Olyan korból jöttek, ahol nem volt fontos az, hogy kimutassák az érzelmeiket, nem is tették meg. Aztán jöttünk mi, így kevéssé vagy rosszul szeretve, akik szilárdan eldöntöttük, minden máshogyan lesz. Mi odafigyelünk, meghallgatunk, szeretünk, törődünk…De hirtelen az egész társadalom más lett. Talán nem is olyan hirtelen, csak bennünk későn tudatosult a változás. Szép lassan felnőtt egy elkényeztetett, túlféltett, mindenben kiszolgált generáció, amely hírből sem ismeri küzdelmet, minden készen megkap, nem hajlandó semmit tenni, nem hajlandó gondolkozni sem.

Valami furcsa, kifordított gondolkodásból eredve a szülők ehhez partnerek lettek. Mert,az a gondolat vezérel bennünket, hogy nekik legyen jobb, mint nekünk volt. Vajon jobb lett? Vajon tényleg követelőző, ellustult, motiváció és lelkesedés nélküli fiatalokra van szükség, aki nem bírják a terheket, és az első komolyabb súly alatt, amit a vállukra raknak, nem meghajlanak, hanem eltörnek?

Önnön tökéletlenségünk remek példányai serdülnek fel a szemünk előtt, akikben kevesebb már az érzelem, kevesebb az örülni tudás, és még kevesebb a vágy, hogy a bennünk lévő szeretetet tovább adják. Vajon őket milyen generáció követi majd? Felébrednek-e majd a mai modern technológia-teremtette álomvilágból?

Csak bizakodni tudok…Kicsit hinni, valamivel többet remélni….

Szólj hozzá