A féltés nem egyenlő a szerelemféltéssel. Ez utóbbiból az emberek ölni képesek. Ha az enyém nem lehet, ne legyen másé sem. Ez nem szerelem, ez puszta őrület, őrülten való ragaszkodás a tulajdonomhoz, aki még az enyém, de már a fonal lazul. Kötném, de már aligha lehet. Ha meg nem lehet, akkor még jobban akarom. Az elvesztéstől való félelem gyilkos indulatokat generál. Természetesen elsődleges az iszonyatosan mély és gyötrő fájdalom, de ez könnyen átcsap dühbe. Olyan lesz ilyenkor a féltékeny ember, mint a hurrikán…Tör-zúz, letarol mindent, de engedni nem akar. Pedig csak annyit kellene megérteni, hogy ami nem volt a miénk, azt nem lehet elveszteni. Egy ember soha nem lehet valaki tulajdona. Tehetünk érte bármit, kereshetjük a kedvét, lehetünk akár a rabszolgái is, ő mindig is önmagáé volt. A saját lelkét adni nem tudja másnak, eladni meg nem lehet, csak az ördögnek.

A féltékenység jelen van a barátságokban, a munkahelyi kapcsolatokban, csak egyszerűen irigységnek nevezzük. Nehezen viseljük el más sikerét, fesztelen jókedvét, örömét, kedvességét olykor. Nem szeretjük látni, ha valaki boldogul, ha nem kesereg, ha talpon marad. Ritkán ismerjük el, hogy valaki jobb nálunk. Inkább megkeressük a hibáit és önmagunkban felnagyítjuk. Gondoljunk a munkahelyi pletykákra, az ízes „baráti” beszélgetésekre. Talán a legszomorúbb féltékenység a szerelmi kapcsolatokon túl a barátságokban van. Azokban, amiket igaznak, jónak és önzetlennek gondoltunk. Amikor kiderül ezek ellenkezője, elsöprő erejű a lökés, ami mellbe vág. Rosszabb ez, mint az orvgyilkosság. Nem tudjuk, mióta mérgezte a barátságot a féltékenység, ezért vissza sem nyúlhatunk a kezdetekhez. Nem könnyű megélni, erőssége, intenzitása vetekszik a szerelmi féltékenységgel.

Vajon mit lehet tenni, hogy ne törjön ránk ez az erős érzés? Mit lehet tenni, amikor érezzük, hogy a párunkat nem azon a szemüvegen keresztül látjuk, ahogy eddig? Valahol mélyen belül azt kell tudatosítani, hogy bármit is gondoljunk, az nem fogja a másik érzelmeit és viselkedését befolyásolni. Mielőtt magunkat az örvénybe rántanánk, néhány kijózanító szót kellene szólni az egónkhoz. Megértetni vele, hogy nem hagyjuk átvenni a hatalmat a lelkünk felett, mert ha beszippant a gondolatfolyam, akkor olyasmiket fogunk tenni, amiket később megbánunk.

Én, ha csak tehetem, ilyenkor filmet kezdek nézni. Persze semmi romantikus nyálcsomagot. Semmi olyat, ami a mai kapcsolatokat próbálja kibogozni, magyarázni. Valami könnyedet, vagy krimit, vagy valami izgalmasat, hogy ha csillapodni nem is tud a lelkemben dúló vihar, akkor ne amiatt háborogjak belülről, hogy mit tesz, vagy nem tesz a másik, hanem a film folyamata kössön le. Van, akinek a zene segít…Van, akinek egy csajos beszélgetés, de nem olyannal, akivel csak a kapcsolatunkról szoktunk csámcsogni. Ne kérjünk jó tanácsot….Nem fogunk kapni, azaz tanácsot igen, de mindenki másképp éli meg a féltékenységet…Meg kell találnunk azt az elfoglaltságot, ami kimozdít abból, hogy belelökdössük magunkat a féltékenység feneketlen mocsarába.

Természetesen az lenne a legjobb, ha egyikre sem lenne szükség. De van, hiába tagadjuk. Emberből vagyunk, sokszor a hozzávalók, a mikből összetevődtünk sem a legmegfelelőbbek. És ezt pontosan tudjuk. De dolgozhatunk rajta. A legkeményebb követ is lehet faragni, csak más eszközök kellenek hozzá.  A gyémánt is csiszolható, alakítható. A lelkünk, a hozzáállásunk miért ne lenne az? A megfelelő gép pedig ott van bennünk…Ezek a gondolataink, a rezdüléseink, az akaratunk. Rajta, használjuk őket arra, hogy jobban legyünk! Megtehetjük. Senki más nem teheti meg, de mi magunk igen…Ne féljünk segíteni önmagunkon!