„Olyan életet teremts magadnak, amelyet belülről élni nagyszerű, és ne olyat, amely kívülről nagyszerűnek látszik.” (Brian Tracy)

Amikor még gyerekek vagyunk, nem foglalkoztat bennünket a jövő. Nem akarjuk tudni előre, hogy mi történik velünk évek múlva.  Fel sem merül az, hogy terveink legyenek, vagy ha igen, akkor is homályosan. Legfőképp akkor, ha néhány idegesítő felnőtt arról érdeklődött tőlünk, hogy mik leszünk, ha nagyok leszünk. Ki tudott erre valaha is jól válaszolni? Legtöbbször mondtunk valami, olyasmit, hogy állatorvos, énekes, tűzoltó, űrhajós, csak hogy gyorsabban mehessünk játszani. Nem is értettük, hogy ezek a kérdések őket miért foglalkoztatják, vagy miért csóválják a fejüket olyan furcsa arckifejezéssel, ha netán rosszat mondtunk szerintünk. Pedig, ha tudnák az akkoriak, hogy a mai gyerekek nagy része celeb akar lenni, rejtsen ez bármit is, a szomszéd kislány meg rúdtáncosnő…Vajon erre hogy reagálnának az akkori nagynénik, nagybácsik?

Aztán valóban eljöttek azok az évek, amikor dönteni kellett. Választani. Olyasmik közül, amelyekről egy csepp fogalmunk sem volt, vagy csak sejtettünk pár kósza dolgot. Fodrásznak, kozmetikusnak lenni mindig is menő szakma volt, hiszen illatos helyen csinos nőket kellett még szebbé varázsolni. De ha valaki orvosnak készült, arra kicsit felnéztünk, mert tudtuk, hogy évekre elveszítjük, hiszen tanulni és vizsgázni fog az elkövetkező időkben folyton. A fiúk autószerelőként akartak karriert befutni, néhányból aztán asztalos, vízvezeték szerelő vagy netán mérnök lett. Nem nagyon ismertünk olyat, aki a tévében akart volna érvényesülni, vagy önnön mutogatásával szeretett volna befutni. Akadt olyan lány is, aki óvó néni vagy ápolónő lett…A foglalkozásoknak volt nevük, tudtuk, hogy ki az ács, a kőműves, a varrónő…Ma már nincs így. Gyakorlatilag senki nem akar fodrász lenni, nem akar kétkezi munkát végezni, mert az egyrészt fárasztó, nem is mutatós, másrészt pedig nem menő. Ma már csak az a cél, hogy sok pénzt keressünk lehetőleg minimális erőfeszítéssel. A motiváció már nem is igazán a pénz, hanem az, hogy mások olyannak lássanak, ami irigységet kelt bennük. Mindegy, hogy mi a munkánk, csak azt úgy tudjuk tálalni, hogy nagyon különlegesnek tűnjön. Ha mások ráharapnak a mi kis mű-előadásunkra, arra, hogy különlegesek vagyunk, pár jó képpel azért meg is segíthetjük őket a döntésben, akkor nyert ügyünk van. Fájdalmasan szomorú abba belegondolni, hogy egyszer majd az orvos akkor műti meg valaki vakbelét, ha az elegendő lájkot gyűjt össze? Ha meg nem, akkor bocsánat, de nem jött össze, lehet kiscicás videót felrakva a facera könyörögni, hogy ossza meg valaki.

Elsilányult az emberi munka értékelése. Néha attól tartok, hogy ez a mostani világ még azért működik, mert van egy idősebb réteg, aki nem akar celeb lenni. Lehet, hogy mindez merő túlzás, de azért elkeserítő látni azt, hogy ma nem érdem jól dolgozni, kevés becsülete van egy jó szakmának. Még kevesebben vannak, aki szívesen és örömmel dolgoznak, úgy teszik a munkájukat, hogy az másoknak örömére váljék.

Persze nagyon egyszerű volna így nem nézve a körülményeket, a lehetőségeket azt gondolni, hogy csak a régi volt a jó. Nem, nem csak a régi. Csak régi dolgok értékesebbek és tartósabbak voltak. Ahogy az érzelmek és maguk az emberek is. Ma már minden eldobható, lecserélhető, és ha ezt tesszük a tárgyainkkal, állatainkkal, akkor miért vagyunk felháborodva azon, ha ezt teszik velünk, az érzéseinkkel. Ahogy a régi bohóc is mindig talált új hangszert a kabátja alatt Van másik felkiáltással, úgy az életünk legtöbb területén is lesz másik, ami fontosabbnak, szebbnek, jobbak tűnik abban a pillanatban. Lecserélhetők vagyunk. A legtöbb esetben. A mindennapok boldogságának az a kulcsa, hogy rájöjjünk, kinek és mikor nem vagyunk, leszünk azok. Keressük meg ezt a kulcsot! Jó keresgélést kívánok ebben a karácsonyi forgatagban…Valahol meg kell lennie….a kulcsnak.