Mi másról írhatnék ezen a giccsparádés napon, mint a szerelemről? Amerikában sem tudják pontosan eldönteni, hogy ez a nap, nevezzük ünnepnek,  most a szerelemről, a szeretetről vagy a barátságról szól igazán? Így jöhet, mind a három, ki-ki ossza be magának, így nagyobb lehet az átfedés, sokkal több az érintett.

De ha a szerelem a legfontosabb, akkor legyen az! Ne csak ma, hanem ameddig csak lehet, ameddig érezzük, ameddig képesek vagyunk tenni érte. Ezer meg ezer könyvet, verset, regényt töltöttek meg ezzel az érzéssel vagy az érzés utánzatával. Hollywood vödörrel önti a nyakunkba az érzelmeket, hallgatjuk a fájdalmas dalokat, mert a szerelem, igazán akkor üt nagyot, ha már múlóban van. Mindenki tudja, ha érezte, ha nem, hogy a szerelem öröménél és fájdalmánál erősebb érzés kevés van a földön. Azt mondani, hogy a szerelem szárnyakat növeszt, nem egy Red Bull reklám, mert aki benne volt az örvényében, az tudja, hogy a föld felett járó, szerelmes ember fantasztikus változásokon megy át! A környezete elámul, a nők ragyognak, szebb lesz a bőrük, magabiztosabb a járásuk, fényesebb a hajuk, s mindez csak a külsőség. Szerelemesnek lenni valami olyan feltöltődése a léleknek, amit csak jutalomként kaphatunk ebben a gyorsan múló földi létben.

Szeretni és szeretve lenni az maga a teljesség. A szerelemért harcolunk, szenvedünk, elbukunk, felállunk. Képesek vagyunk feláldozni mindent. Magunkat, egy darabkánkat is odaadjuk, a szívünk máshogyan dobog, máshogyan lélegzünk, ha szerelembe esünk. Nem véletlen az, hogy mindenki keresi, vágyik rá, a mozik megtelnek a romantikus filmek beharangozója után, mert az ember örök, elemi, megállíthatatlan vágya az, hogy szeressen, hogy szeressék földöntúlian. Úgy, ahogy soha senkit. Nem véletlenül érezzük a szerelem kezdetén azt, hogy így még nem szerettünk soha senkit. És ez a valóság. Így még nem. Máshogyan igen, de így még nem. Itt nem a mélységre gondolok, hanem az erősségre, a minőségre, mert a szerelem erőt is ad, energiával tölt el. Hirtelen a rózsaszín világ, amiről eddig csak mosolyogva hallgattunk meséket, valóság lesz. Magunkhoz ölelnénk bárkit! Az utca, ami eddig poros, szemetes volt, most fényben fürdik, a morcos kollégát is hirtelen megértjük, hiszen neki is lehetnek gondjai, szüleink, barátaink gondja eltörpül amellett, hogy mi mit érzünk. Könnyű lesz a világ. Úgy érezzük, eddig nem láttunk, nem hallottunk, nem éreztünk. Csak voltunk….Kell ennél több? S ehhez nem kell virág, csoki meg szívecske-bomba, élünk, szeretünk, szeretve vagyunk. Ezért érdemes felkelni, lábujjhegyen végigröppenni a napon és várni, hogy jöjjön a kedves.

A félelmetes mindebben csak az, hogy a szerelem is, mint minden, véges. Hogy halványul, hogy kopik, pedig nagyon erősen ragyogott. Az a jó, hogy ezt sokáig nem hisszük el…Az a legszebb az egészben, hogy ez a csalóka álom sokáig elringat minket. A szerelemnél szebb, bonyolultabb érzés alig van. Csak ne fájna, csak ne lenne olykor viszonzatlan, csak ne éreznénk, hogy az ereje megfogyatkozik….Vajon lehetne-e tiszta lángolásban végig csinálni egy életet? Valószínűleg nem. Ezért olykor sírunk, kesergünk, követelőzünk, féltékenykedünk, elrontjuk a jót. No meg kiszeretünk, megváltozunk, nem jól szeretünk, önzők leszünk, elvárásaink lesznek. És ekkor a ragyogó szép szerelem a lelkünkből végképp eltűnik. Lassan fogy ki, mint az elem, csak itt nem lehet egy jó töltővel helyrehozni a dolgot.

Fájni kezd. Fájni, hogy elmúlt, érthetetlenül, talán gyorsabban, is mint szerettük vagy reméltük volna.

De addig, amíg tart, örüljünk, merjünk nevetni, repülni, táncolni a boldogságtól, mert olyan ajándékot kaptunk, ami ritkán adatik meg. Merjünk szerelmesnek lenni! Megéri minden pillanata!