Mindenki pontosan tudja, hogy a gyerekek életében vannak nagyon fontos személyek, akik meghatározóak lehetnek a későbbi éveik, elképzeléseik, döntéseik során. Ilyen a tanító néni is. Régen adva volt az iskolában egy-két lehetőség, de eszébe sem jutott senkinek az, hogy megkérdőjelezze, jó lesz-e a gyerekének az adott pedagógus. Ma választhatunk. Érdekes, hogy felsős osztályfőnököt, magyartanárt, nem akar senki ekkora elánnal választani….De tanító nénit elsőben igen. Ezen hangsúly van. Nagyon erős hangsúly!

 Megtehetjük és élünk is a lehetőséggel. Persze nem mindenki, mert sokan a hat-hétéves gyerekük kezébe teszik a döntés súlyát és tőle kérdezik meg, hogy elég szép-e, fiatal-e, tetszetős-e az a néni, aki négy éven át a napjainak nagy részét vele tölti. Anyja helyett olykor anyja lesz, néha kicsit pszichológus, néha vigasztaló, sebkötöző, megölelhető, könnyeket letörlő, de elvárásokat támasztó valaki, akiből árad a szeretet. És a gyerek nem érti, mit is várnak tőle. Ő csak azt látja, hogy a néni szőke, barna fekete, sovány vagy gömbölyded, idősebb vagy fiatalabb. És mond valamit, amit a gyakorlatlan szülő készpénznek vesz. Azt hiszi, hogy a gyerek ráérzett valamire, azt hiszi, hogy a gyerek helyette dönthet jól, rosszul. A felelősséget hárítja azonnal. Ez nem a felnőttség jele.

Amikor egy teremben egy asztalsor mellett ül egy rakás izgatott tanítónő, előttük pedig többszáz szülő, akkor az egy nagy kihívás. Mustrálják őket, mint egy piacon. Lóvásár fogsor vizsgálat nélkül.  Persze titkon fényképeznének is, pedig egy kép semmit nem árul el. Csak a külső megint és mostanában oly sokszor. Ha az izgatott pedagógus, aki aznap szeretne nagyon jól szerepelni, mert tudja, hogy górcső alá veszik minden egyes porcikáját még fodrászhoz is elrohan, hogy jól nézhessen ki, megszólal, valószínűleg iszonyúan zavarban van. Mit is mondhat, ami megfelelő? Hogy hány éve tanít, hol lakik, van-e gyereke, és szereti-e a szilvás gombócot? Ebből van, aki meg tudja ítélni, hogy ki lesz jó a gyerekének? Amióta világ a világ, a szülők egymás közt mindig megbeszélték, hogy ki számít sztár-tanítónéninek. Téma volt a piacon, a boltban és a fodrásznál. De hát kinek mi a sztárság? Előző osztályaimban mindig nagyon jó volt a közösség, a szülői gárda lelkes volt, segítőkész, mégis biztos vagyok benne, hogy a házi oltárnál nem gyújtott gyertyát mindenki a faceról lementett képem előtt. Mert nem lehetek mindenkinek elég jó. És nem is kell annak lennem. Ha választanak, választanak, ha nem, akkor is úgy teszem a munkám, ahogy a szívem, a tudásom engedi. Egy közösségi fórumon licitre bocsájtani tanítókat nagyon szomorú dolog…Vajon a vakbélműtét előtt felsorakoztatjuk az orvosokat, mondván, hogy csak egy barnaszemű, negyvenes műthet, mert neki már van tapasztalata és a barnaszeműek amúgyis megbízhatóbbak a női lapok szerint! És olyan ügyes kezűnek tűnik, talán a bikini vonal alá tudja rejtetni a vágást…Vajon, ha megkérdeztük, hogy XY fogorvos jó-e, akkor az mindenkinek az lesz? Kötve hiszem, mert emberből van, biztos roppantott már össze fogat úgy, hogy az nagy fájdalommal járt, pedig  a szomszéd Gizike esküdött rá, hogy aranykeze van.

A tanító néni tökéletes ember? Nem. Nagyon igyekszik, de nem sikerül neki. Miközben egyre nagyobb elvárásokkal szembesül, egyre kevesebb megbecsülést kap. Nagyon sok támadásnak van kitéve a mai társadalom által, mert az elvárások nagyon nagyok, de a segítség, az odafigyelés a gyerekekre egyre kevesebb. Az iskola oktatási intézmény, de az utóbbi 10 évben nevelnie kellett legfőképp.

Vajon a szülő elgondolkodik-e azon, hogy milyen lenne fordított esetben, amikor a tanító választhatna? Legyen az a kis szőke kislány, mert cuki feje van, de az a fiú, ott, no, ő nem kell, mert izgága é nem túl okosnak látszik így elsőre.  Legyen az a barna, mert neki rokonszenves az apukája. Vajon milyen érzés lenne? Tudom, tudom, dönteni kell. És nagyon nehéz. Elgondolkodott-e már józanul a jövendő elsős családja azon, hogy megtett-e mindent azért, hogy a kisgyerek felkészült-e az iskolára? Tud-e cipőt kötni? Tud-e nyugton ülni 20-25 percig? Vajon tiszteletben tartja-e a mások véleményét? Tiszteli-e a szüleit, társait, barátait, testvérét? Tud-e köszönni vagy kezet mos-e vécéhasználat után? Vajon el tudja-e fogadni, hogy nem ő a világ közepe, mert rajta kívül legalább 27-28 világközepe lesz az osztályban? Tud-e verekedés, tolakodás nélkül megállni egy sorban 3 percig?

Ha a tanítót nem is merhetjük meg 2-3 percben, akkor erre azt mondják, ott vannak a nyílt napok. Az adott pedagógus ezidőben negyedikes osztályban tanít. Ha oda beülnek a szülők, nem a valóságot látják. Ez látszat-nap. Más kisgyermekekkel lenni, őket tanítani és más kiskamaszokat. Arról nem is beszélve, hogy mennyire ki tud fordulni magából a közösség, az osztály, ha nem minden a megszokott rendben folyik. Lehet ez egy szép színjáték, de valós képet nem mutat, ezt tapasztalatból tudom.

Mi lehet a megoldás? Elhinni, hogy a pedagógus jó, jót akar, hogy örömmel, szívesen és nagy tudással tanít. Hogy a szülő megtaníthatja a gyerekének már a kezdet kezdetén, hogy nem aszerint választunk, hogy ki hogyan néz ki, vajon magas sarkúban van-e vagy csak úgy farmerban. Az egyik kolléganőmet eszerint választották, és ez nem vicc.…Mert a szülő olyan magas sarkús típus. Egyszer engem a nevem miatt, mert olyan szimpatikus csengése volt az illető számára.

Ha a gyerekeinknek azt tanítjuk, hogy az iskola nem buli helyszíne, hogy ott tanulni, figyelni kell, ha szülő a nagy választás után még törődik a könyvek becsomagolásával, a hegyes ceruzákkal, azzal, amit kér a tanítónő. Azzal, hogy gyakorolni kell, hogy a lecke nem a sátán műve, hanem lehetőség a gyakorlásra, akkor már nyert ügyünk van. Talán ez eredményesebb oktatást és egyben nevelést hozhatna.

Gondoljunk erre is néha…..