„ Attól még senki és semmi nem jó, hogy van nála rosszabb is. „ /Fodor Ákos/

Valamikor a régi időkben, ezer évvel, de akár csak pár százzal ezelőtt is, arról panaszkodtak az akkori korok írói, költői, filozófusai, hogy mennyire megváltozott a világ az elmúlt évszázadokhoz képest. Való igaz, hogy minden korban felmerült ez és mindig csak a romlást tudtuk konstatálni. Ma már nem beszélhetünk évszázadokkal ezelőtti időkről, elég, ha csak arra gondolunk, hogy 20-30 évvel ezelőtt mennyire más volt minden. Lehet, hogy öregszem és szenilis vagyok, de egyszerűen nem vettem észre, hogy az emberek ennyire nem képesek türelemre, odafigyelésre, toleranciára és alázatra.

Ma a legtöbb ember azt valamiféle különleges képességnek éli meg, hogy mindenről véleményt alkot, alkothat. Természetesen olyasmiről is, amihez nem ért, amire semmi rálátása nincs, amely egyáltalán nem tartozik rá. Ahogy régen mondták, nem a háza előtt sepreget…De az a baj, hogy ma már csak ott nem akar sepregetni, bezzeg máshol akár önkéntes munkában is bíráskodik, véleményt mond. Egyszerűen ki kell mondania azt, ami feszíti. Ez még nem lenne baj, ha nem olyankor és olyannak tenné, akire nem tartozik.

Végtelenül könnyen húzzuk rá a vizes lepedőt bárkire. Legyen az a szomszédasszony kozmetikusa, aki persze nem elég jó nekünk, ugyanis hallottuk róla, hogy csalja a férjét. De ugyanígy becsméreljük a hentest, a fodrászt, a sarki boltost, az orvost, az óvónőt, a tanárokat és gyakorlatilag mindenkit. Úgy érezzük, hogy a kimondott szóval kilökődik belőlünk valami rossz anyag, ami eddig csak duzzadt, duzzadt, és most, mint a vulkán, kitör.

Nem az a baj, hogy nem vagyunk birkák, bár azok vagyunk, hiszen a fontos kérdésekben meghunyászkodunk. Csak akkor tolakszunk előre kéretlen vélemény-nyilvánításainkkal, amikor a célszemély nem hallja, vagy ha inkognitóban tudunk maradni valamilyen fórumon.

Figyeljük csak meg, hogy a neten futó cikkek alatt milyen kommentek futnak. A lestrapált háziasszony, akit a férje naponta százszor megaláz, az irodában tespedő és unatkozó alkalmazott, akit semmibe vesznek, a kisemberek tömege egyszerűen ontja ki magából a mocskot. Arcpirító káromkodások, becsmérlő megjegyzések, trágárságokkal tarkított vélemények sorát olvashatjuk egy-egy vitát keltő cikk alatt. Már nem vitatkozunk, nem tudunk érdemben vitatkozni, hanem szitkozódunk. Szinte mindig ugyanazon a módon. Szidjuk, ha szép valaki, ha sikeres, ha beteg, ha gazdag, ha vannak céljai. Ha meg nincsenek, akkor azért. Szidjuk, ha kedves, mert akkor ostoba, szidjuk, ha fiatal, mert akkor lusta. Szánjuk, ha becsületes, mert a mai világban az értéktelen, díjazzuk, ha rafkós, ha mer csalni és bejön neki. De ha túlságosan bejön neki, akkor ellene fordulunk. Akkor már irigykedünk.

Nagyon ritkán vagyunk jó véleménnyel valakiről. Talán csak akkor, ha rajtunk segít, ha értünk tesz valamit. Az emberi gyarlóság az utóbbi évtizedekben olyan mértéket öltött, hogy riasztó arra gondolni, hogy vajon lehet-e még alább menni.

Lehet-e még kíméletlenebbül viselkedni az utakon, lehet-e még nyilvános fórumon tovább alázni olyan embertársainkat, akiket nem ismerünk, nem látunk bele az életébe valahogy?

Mintha az emberségesség, a tisztesség és a mások iránti alázat teljes mértékben kihalóban lenne. Nem tudunk már fejet hajtani mások teljesítménye előtt. Nagyon ritkán akarjuk elismerni, hogy vannak, akik még jók tudnak maradni ebben az elszennyesedett világban.

Nagyon jó lenne megérteni és elfogadni azt, hogy a változó világunknak nem kell, hogy velejárója legyen az emberi elsilányulás. Hogy segíteni másokon, odafigyelni mások érzéseire, törődni azzal, hogy az ő lelkét ne döngöljük földbe, nem más, mint az emberi létünk alapköve. Nem attól válunk érdekesebbé, ha kimondott, keresetlen szavainkkal átgázolunk másokon.

Jó lenne jobbnak lenni, jobb embernek maradni az embertelenségben….