Napok óta a szerencsétlen szurikátáról szóló esettől hangos a net. Az ötödikes gyerek nem simogatni akarta az apró jószágot, nem kíváncsi volt, hanem bottal piszkálta. Azért piszkálta, mert tudni akarta, mit tesz a kis állat abban a helyzetben. Azért nyúlt hozzá, mert azt hitte, neki mindent lehet.  Azért tette, mert a többszöri figyelmeztetés számára egyenlő volt a nullával.

Azért, mert nem tisztelt senkit. Semmibe vette a felnőttek szavát. Belső értékei kevés lévén, nem tudta, nem akarta mérlegelni a tetteinek a következményét. Egyszerűen mindez azért történt meg, mert a mai gyerekek nagy részre nem hallotta még a NEM szót. Ha hallotta is, nem érdekelte, a jelentését nem ismeri. Az a tény, hogy a mai gyerekek egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy a tiltások nem ellenük, hanem értük is vannak, nevelés kérdése. Senki nem születik úgy, hogy tudja, hogy melyik állat veszélyes. Azzal a tudással sem pottyanunk a világra, hogy a konnektorba nem nyúlunk ollóval, esetleg szöggel. De a mai gyereket senki nem akarja tanítani. Ez a majd megérti, majd rájön-korszak, félelmetes. Mi kell ahhoz, hogy megértse, hogy elfogadja a tiltásokat? Határozottság, következetesség és nem csak olyan sajnálkozó ejnye-bejnye, hogy jaj, majd máskor figyelj oda, ne tedd! Ezt a ma gyereke nem veszi figyelembe. Rá se bagózik. Úgyis még tízszer elsorolják neki.

Az összes tragikus esetben mindig felmerül a kedvenc kérdésem: hol volt a pedagógus? Ott, ahol lennie kellett. A pedagógus, a tanítónő, óvónő nem százkarú óriás, nem ezer szemmel rendelkező szörnyeteg, aki mindig minden pillanatban látja, figyeli és irányítja a gyereket. Nem azért nem teszi, mert nem akarja, mert unja a munkáját és azon töri a fejét, hogy mit főzzön a családjának aznap este. Egyszerűen képtelen százfelé figyelni. Ha mégis képes erre és rászól a gyerekre egyszer, kétszer, nyolcszor, akkor sem biztos, hogy az lesz, amit kér.

A gyerek, ha addig, amíg a közösségbe nem került, nem tanulta meg, hogy a felnőttekre hallgatni kell, főleg azokra, akik vele foglalkoznak, vigyáznak rá és törődnek vele, akkor egy közösségben, csoportban, osztályban minden lehetséges alkalmat kihasznál, hogy megtegye azt, amit akar. Nem gonoszságból, nem azért, mert mérhetetlenül rossz, csak egyszerűen senki nem mondta neki azt, hogy a NEM az nemet jelent valóságosan. Ha a korlátokat nem állítjuk fel, nem várhatjuk el azt sem, hogy a gyerek majd magától ráérez arra, hogy nem szabad kifutni az útra, hogy nem helyes verni Lacika fejét és rugdosni a másikat vagy letépni a kapucniját. Azt teszi, amit indulatai diktálnak, ösztönösen csap, rúg, vág, harap.

A pedagógus mondhatja tízezerszer is, hogy ne hintázz a széken Petike, mert hanyatt esel, a gyerek még halhatatlannak gondolja magát. És hanyatt esik. És beveri a fejét a szekrény sarkában. Ekkor hívhatjuk a mentőt, tehetünk bármit, a dolog megtörtént. A gyerek nem fog szót fogadni, ha látja, hogy a tetteinek nincs következménye. Nem üvöltős szidást gondolok itt, nem arra biztatok, hogy üssük-vágjuk a gyerekeinket rendre ebéd helyett is, de ne tanítsuk már meg azt, hogy kézlegyintéssel félre lehet söpörni a problémákat!

Ne tanítsuk meg azt, hogy mindig más a hibás. A polc, a szekrény volt rossz helyen, a társa volt útban, az autós volt figyelmetlen és a szegény szurikáta meg minek ment oda a ketrechez. Ha meg úgy ugrált volna, ahogy a gyerek elvárja, még élhetne.

Ne neveljünk a gyerekből zsarnokot, istent, mert ezek a hatalmaskodó, elkényeztetett királyfik és királylányok pár év múlva bennünket fognak elküldeni a fenébe, ha nem adunk nekik a bulira mondjuk csak 10 ezret, vagy ha a telefonjuk nem lesz a legújabb. Bennünket fognak megalázni, belénk fognak taposni, mert megszokták, hogy tehetik. És be fognak szólni. Becsmérelni fognak bennünket, pedig semmit nem tettek le az asztalra, nem is fognak. Nem kell nekik. A puszta létükkel királyokká neveltük őket.

És igenis kell kiabálni, lelkizni, leülni melléjük olykor. El kell magyarázni nekik azt, hogy mi a jó és mi a nem. De erre a felnőtteknek is időt kell szakítaniuk. El kell engedniük az elektromos pórázt, le kell válniuk a számítógépről és nem abban kell reménykedniük, hogy hátha csendben marad a gyerek, meg hátha ellesz egyedül.

Akik ezt az egészet elrontják, elronthatják, azok csak mi, felnőttek lehetünk. Bármennyire fájdalmas ez a tény, igaz. Ideje lenne felülvizsgálni magunkat és olyan gyerekeket nevelni, akik nem egy ártatlan lény piszkálásában lelik örömüket.