Bár most még csak közeledünk egy tanév vége felé, egyszer elkezdődik egy újabb is. Van, akiknek most először. A felhőtlen ovis évek végnapjait járják sokan. Ballagnak, búcsúznak mindentől, ami felett eljárt az idő.

A legtöbb gyerekben megvan az alapvető kíváncsiság az iskola iránt. Nagyon vonzó az, hogy ott nem kell aludni minden nap, hogy ott sok érdekeset lehet hallani. A régmúlt időkben ezt valahogy úgy képzeltük, hogy a gyerekek kipirult arccal futnak az iskola bejáratáig, szárnyalva viszik a csodálatosan szép iskolatáskájukat és a tábla előtt várja őket a mindig mosolygós, kedves, vidám tanító néni. Ebből a sztereotípiából szinte már semmi nem igaz. A ma gyereke már tudja, hogy milyen az iskolai élet, bejár már előtte is, ott táncol, rajzol, részt vesz különböző iskola előkészítő foglalkozásokon. Ha ez még sincs így, akkor ott a tesó, aki elmeséli, hogy miket él meg minden nap. Tudja, hogy ott tanulni kell, mindig van lecke, teljesítményre, felelősségre nevelik és ez nem biztos, hogy az, amire egy óvodás vágyik.

A tanító néni sem mindig mosolygós, mert fáradt, kedvtelen olykor és nehezen viseli azt, hogy a munkájának nagy részét nem az oktatás, hanem a nevelés teszi ki. Olyasmikre kell nap, mint nap felhívnia a figyelmet, hogy a köszönés, bármennyire is tagadják, fontos, nem ördögtől való dolog. Hogy a kérem és a köszönöm valóban varázsszavak, ha megfelelően használják őket. Olyasmiket próbál átadni, megértetni, hogy minden gyerek egy sziget és mindegyikhez szeretne kikötni egy kishajó sok-sok tudással megrakodva, ha a kikötőt kinyitják a számára. A tanítónő jól tudja, hogy már nem az a szerepe, mint régen, amikor itták a szavát, amikor kedvességgel, szeretettel sok mindent el tudott érni. Azzal is tisztában van, hogy rengeteg bírálatnak, figyelemnek van kitéve és a szava közel sem olyan fontos, mint 20-30 évvel ezelőtt.

A gyerekek java hatalmas tudással érkezik, amit az élet más területéről szerzett be. Nyitott számukra az internet, a technika világa és ezerszer többet tudnak mesélni a bolygókról, mint, hogy azzal tisztában legyenek, hogy a vécéhasználat után kezet kell mosni vagy, hogy a ló kicsinyét csikónak hívják. Nagyrészük bátran használja a számítógépet és a világ legtermészetesebb módján a tabletet vagy a mobiltelefont. Ebbe születtek bele, ezen már nem csodálkozunk.

Amin viszont igen, hogy mindenről véleményt alkotnak, mindenhez hozzászólnak, választanak, döntenek, pedig csak hat- hétévesek. Az első táska, tolltartó kiválasztása nem is olyan régen még fantasztikus élmény volt, de ma, amikor, mi szülők elvesszük tőlük az ilyenféle álmokat azzal, hogy félévente lecseréljük ezeket, már nem az. Miért is cseréljük ki az eszközöket olyan gyorsan? Mert tehetjük, mert a nagyszülők és a rokonság is teheti, mert a gyerek kérlel, hiszen van, akinek különlegesebb, drágább van, és az övé rövid időn belül nem lesz olyan menő, mint azé, akinek hatszorosát fizették ki ugyanazért, ami neki van. Akaratlanul is belesodródunk ebbe a csapdába és a verseny elindul.

Nehéz megértetni egy gyerekkel, hogy nem kell új minden évben, hiszen az előző évi is jól néz ki, nem használódott el. De a gyerek kitartó, csak próbálkozik és a végén célt ér.

Az iskolás évek minden szinten versenyhelyzetet teremtenek. Elsősorban a külsőségekben, mert szeretnénk tárgyakkal kifejezni, hogy a gyerekünket támogatjuk, hogy mindene megvan. Ezért sokan erejükön felül költekeznek, pedig egy elsős gyerekek elindítani szolidabb körülmények között is egy disznó ára. Az értelmetlen versengésnek megálljt parancsolhatnánk, de sokan nem merik, mert akkor hátránnyal indul a gyerek. Ezt érzik. A mai világ, a 21. század a látszatok,a külsőségek világát dicsőíti. Sokkal fontosabb, hogy mit látunk, mint az, hogy mit érzünk. Az, hogy mi a valóság, arról beszélni sem érdemes. Sok szülő erős félelemmel közelít az iskolához, mert a tapasztalatai azt mutatják, azt sejtetik, hogy nem jó világ van ott. Az ovis burokból kiszakadó gyereke hirtelen vizsgázni kezd. A vizsga pedig azt is jelzi, hogy eddig ki milyen szülő volt. Aki egy kicsit is bizonytalan, az azonnal szorongani kezd. Tehát a szülő gyakran súlyosabb helyzetként éli meg az első iskolás évet, mint a gyerek, aki rugalmas és veszi az akadályokat.

A másik fajta szülő az, amelyik nem szorong, nem izgul, úgy gondolja, hogy az iskola majd megtanítja arra a gyereket, amire ő nem tudta. Szabályokra, ha egyáltalán kellenek, a rendre, ha eddig nem volt otthon és még ezer addig nem alkalmazott tudásra. Így tele elvárással fordul az iskola felé, mert azt gondolja, hogy ott helyette oldanak meg feladatokat. Fegyelmeznek, de csak módjával, mert ha nem, akkor feljelenti a sulit….Kötelességre nevelnek, de csak mértékkel, mert hát látod, gyerek, apád is boldogult egy sima érettségivel. Szóval egyszerre támaszt elvárásokat, de korlátoz is azok elfogadásában, hiszen legyenek is határok, meg ne is. Ha másokat nézünk, akkor azok tartsák be a szabályokat, figyeljenek oda a mi gyerekünkre, ha meg a mi csemeténkről van szó, akkor hirtelen engedékenyebbek leszünk és mentegetni próbáljuk. Mert még kicsi, mert nem értette meg, hogy tehet meg valamit, mert nem fogta fel, hogy figyelnie kell, mert az anyja is ilyen, mert mi sem voltunk jobbak az ő korában….

Innen folytatom….