A május pokoli hőséggel köszöntött be abban az évben. Anyák napja tájékán már nyoma sem volt az orgonáknak. A körfolyosós ház második emeletén fura szag terjengett. A lakók fintorogva vettek levegőt és sietve nyitották ki fülledt lakásaik bejáratát, hogy bemeneküljenek. Nem sokan laktak a régi, szebb időket talán új korában sem látott bérházban. Főleg öregek és magányosak.

Az emberek többsége alig tudja elviselni bármelyiket. Ezzel így volt Klári néni is, aki a sarki, kis beugró lakásban lakott lassan fél évszázada. Még önmagát sem kedvelte, nemhogy a többi, sápítozó, örökösen panaszkodó öregasszonyt, akikből mindig áporodott bűz áradt, mert a fürdés régóta nem tartozott a mindennapi rutinjaik közé. Kári néni más volt. Ő mindig is pedáns úriasszonynak képzelte magát. Még 82 évesen is csinos, madárkákkal díszített kalapkákat hordott. Csak a jóisten tudja, hogyan őrizte meg őket ennyi év után. Kezét, arcát minden nap többször is megmosta. Nagyon ügyelt a tisztaságra, bár a teste többi része mutatott némi elhanyagoltságot. Konyhájában a bögrék katonás rendben sorakoztak a polcon, de a tányérok már nem kaptak ekkora figyelmet. Pontosan olyanok voltak, mint a gazdájuk. Kívül még csak-csak elfogadhatóak, de a használatban igen-igen megkoptak.

–     -  Szűzanyám! Mi ez a bűz? – mondta félhangosan, de ezt senki más nem érzékelte, csak a macskája. Azt viszont semmi a világon nem érdekelte, csak a máj, amit heti egyszer kapott a gazdájától.

Már előző nap este is terjengett ez a szag a folyosón, de azt hitte, hogy talán az öreg Szűcs odaégette a hagymát, mert azt elég gyakran megtette. De ez a szag kellemetlenebb volt, mint a hagymáé.

Úgy döntött, inkább becsukja az udvarra nyíló ablakot. A nap szinte folyékony aranyként áradt be a lakás apró résein, az ajtó alatti hosszanti lyukon, amit már soha senki nem fog megjavítani. Vajon ki toldozna-foldozna meg manapság egy megvetemedett ajtót?

Leült a kopott, valaha rózsásnak mondott karosszékébe.  Előtte még egy könnyed mozdulattal lesöpörte a macskát, ami méltatlankodva nyávogott egyet, de aztán puha mozdulattal felugrott a kanapéra. Elnyújtózott és folytatta a semmittevést.

Klári néni napok óta nagy munkában volt. Szerelemes leveleit rendezgette. Csak mostanában jutott eszébe, hogy Lajos mennyi epekedő sorral próbálta őt levenni a lábáról. De hiába igyekezett, hiába volt jómódú, hordóhasa elriasztotta az akkor 17 éves lányt. Az a lány még ragyogó szőke szépség volt. Olyan barna szemekkel áldotta meg az ég, hogy aki ránézett, biztosan bele is feledkezett. De a szép barna tekintetén kívül semmije sem volt. Így hiába ácsingózott a kisváros kellős közepén, kétszintes házban lakó jegyző fia után. Az a fiú nem házasodhatott kedve szerint, ezt mindenki tudta. Pedig Kisklári, ahogy ő hívta a hamvas barackot, nagyon tetszett minden porcikájának. Nem csak a szeme csillant fel, amikor meglátta a szőke ragyogást néha napján a Vásárcsarnok felé tartani.

Lajos már egy éve katona volt, de minden nap írt a lánynak. A bolondos kis fruska egyszerűen fel nem foghatta, hogyhogy nem ért a szóból. Pedig ő aztán nem köntörfalazott. Megmondta neki, hogy mást szeret és kész. Az első két-három levélre még válaszolt, de azokban is önmagát ismételte. Egyenes természete volt, nem flörtölt volna semmi pénzért. De az az ostoba férfi csak írt, írt…Egy idő után már fel sem bontotta a rendszeresen érkező leveleket. A barna borítékok tartalma lassan elsüllyedt egy fiókmély tengeren.

Aztán egy bágyadt, őszi napon Lajos leszerelt. Első útja a vasútállomásról a városka legdivatosabb virágüzletébe vezetett. Vett egy akkora rózsacsokrot, amekkora a hordóhasát is eltakarta. Egy vagyon lehetett, de a leszelt katonát ez nem érdekelte. Az apja jól menő húsboltja észre sem vette a jövendő örökös hóbortját.

Klári néni finoman elbóbiskolt, miközben a 224-es számú levelet olvasta. A számozást nem ő intézte. Lajos jelezte ezzel is, hogy ő aztán kitart a végsőkig.

Esteledett. A nap már nem tűzött be a függöny ráncain. De a meleg kitartott. A macska is megunta a heverészést, és az ajtófélfa könnyed kaparászásával jelezte, hogy mehetnékje van.

Az asszony feltápászkodott. Egy kicsit meg is szédült, de ennek nem tulajdonított nagy jelentőséget. 82 évesen kevés dolog kavarja már fel az embert. Ha netán meg a halál incselkedne vele, hát neki sem mondana nemet. Egyszer úgyis menni kell. Aztán ott, abban a távoli világban talán találkozhat a szerelemmel, ami olyan gondosan elkerülte őt hosszú életében.

Még fordult a kulcs a zárban, amikor a macska szinte kinyomakodott a lába mellett az alig nyíló ajtó szorításában.

–     -   Ej, de sürgős lett a nyavalyásnak – méltatlankodott magában.

–    -  De ha egy perc múlva a beengedésért kaparászik, az biztos, hogy megsegíti egy jó kis fenékberúgással.

A szag, ami eddig csak furának tűnt, addigra már elviselhetetlen bűzzé változott. Megállt a folyosón és rátelepedett a forró, tavaszi alkonyatra.

–      -  Mint a rohadás… - ez jutott eszébe. Ezért gyorsan becsukta a kopott faajtót. Még a kulcsot is elfordította a zárban, mert soha nem lehet azt tudni, kinek jut eszébe egy öregasszonyt kirabolni. Sok mindent hallani manapság a híradóban.

Az esti fények lassan átvették az alkonyat lankadó erejét.

Klári néni úgy döntött, készít magának egy finom kamillateát, ami kihűlve is finom. Még mindig meleg volt egy gőzölgő italhoz. Már nagyon utálta a klóros vizet, a kamilla majd elveszi a szagát. Az alumínium kannában lassan kezdett forrni a víz. Ezalatt, hogy ne toporogjon tétlenül a konyhában, kent magának egy vajas kenyeret és kis pirospaprikával is meghintette.  Csak így szerette. A rotyogó víz hangja visszarántotta gondolatait a tűzhelyhez. Miközben a kamillavirágot forrázta, azon tépelődött, hogy vajon miért van az, hogy egyeseknek nagy szerelem jut, másoknak pedig még kicsi sem. Mennyire rosszul dönt ott fenn az atyaúristen, hogy olyanokat jutalmaz szenvedéllyel, akik nem is akarják. Bezzeg, aki vágyakozna, annak meg nem jut semmi.

Klári néni többször gondolt arra, hogy nagyon jó lesz majd egyszer isten szent színe előtt állni, mert neki, mint egyszerű földi asszonynak, bőven lesz mondanivalója. Lesz abban egy jó adag számonkérés is. Aztán meg csak nézzen a Mindenható a fenséges trónusán, mert ő már elég régóta készíti neki a szemrehányásait.

Az 527. levél volt az utolsó. Lajos ekkor döntött úgy, hogy befejezi az írogatást. Igaz, hogy a katonaságból akkor még volt neki jópár hónapja, nem írt többet. Vagyis még egyet. De abban csak ennyi volt ideges írással: Szeptember 16-án otthon leszek. Beszélni akarok Veled!

Veled! Tegezte! Pedig előtte soha nem tett volna ilyet. A bálban is csak kétszer táncoltak, ott sem merte ezt a hangot megütni. Vajon mi lelte?

16-án Klári egész nap a várost járta. Hol a keresztanyját látogatta meg, hol a barátnőjénél trécselt. Még a házsártos nagymamájára is maradt ideje, pedig őt végképp nem kedvelte. Tőle mindig csak szidást és kemény bírálatot kapott. Hol a haja volt csúnya és fénytelen, hol meg a ruhája. Máskor a nevetését találta túl vígnak a nagyanyja. De aznap még ezt is elviselte.

Hét óra is elmúlt, mire elindult hazafelé. Abban reménykedett, hogy egy jóérzésű férfi ilyen későn már nem állít be beszélgetni. És ez így is volt. A házuk csendes volt. Az anyja varrogatott a félhomályban, az apja pedig hátul a fészerben kalapált. A két öccse még az utca végén rúgta a bőrt.

Fellélegzett. Akkor még nem tudta, hogy a sorsa már három órával előbb elrendeltetett. No, nem ott fenn! Csak úgy szépen itt a földi világban. Az apja egy perc gondolkodás nélkül adta el őt. Tudta, hogy jó vásárt csinált.

A macska megunta a bóklászást, mert minden finomságot mellőzve erős karmait hangosan élezte az ajtófélfán.

–    -   A fene enne meg téged is – kiabált kifelé, mintha a macskának ez számított volna. – Csak ugráltatod az embert, te büdös dög.

De azért csak elfordította a kulcsot a zárban. A macska, mintha sejtette volna, hogy egy oldalba rúgás részese lehet, ha nem siet, hihetetlen sebességgel ugrott fel a karosszékbe.

Akár a kamillatea, akár a kor, a meleg, vagy bármi is tette, Klári néni reggel nyolckor ébredt. Régen nem aludt ennyire nyugodtan. Talán az emlékek súlya nyomta agyon és nem engedte vissza a valóságba. Bezzeg a macska tett róla, hogy az ébredés valóságos legyen, mert egy szép kis, bűzlő kupaccal büntette az elalvást.

–       - Hálátlan jószág vagy! - kiabált rá, amikor meglátta a szőnyeg szélén az undorító halmot.

Kókadt fejjel, gubancos hajjal, mosdás nélkül a fürdőszobába csoszogott papírért, hogy minél előbb eltakaríthassa a mocskot.

De a macska nem volt túl türelmes, pimasz hangon nyivákolt és nyújtogatta testét az ajtón, miközben a karmai jelezték, hogy nagyon menne.

–     -   Ha eddig kibírtad, akkor kibírod még ezt a néhány percet is – morogta dühösen.

Amikor az ürülék végre a vécékagylóban landolt, kezet mosott. A macska közben a bokájához dörgölőzött. Elfelejtette, hogy rosszat tett, és csak hízelgett, ahogy mindig.

Klári néni nem tudott rá hosszan haragudni. Senkije nem volt, aki szerette. Csak ez a macska, amit két éve talált a parkban egy novemberi napon. Azóta ketten voltak.

–     -  Gyere, hadd szabaduljak tőled!

És a macska már kinn is volt és futott át a szemközti szomszédhoz. Ott is kaparta az ajtót. Klári néni még odanézett. A szag, ami negyedik napja terjengett, már belepte a folyosó minden szögletét. Csak azt nem értette, hogy ez miért nem zavar senkit.

A macska nem tágított. A folyosó azon részén Mártika lakott, akinél undokabb teremtményt nm hordott hátán a föld. Csak panaszkodott és kritizált. Aki tudta, elkerülte, de sokszor megállította a lakókat valami mondvacsinált ürüggyel, és máris ömlött belőle a szó. Klári néni menekült előle. Egy öregasszony, aki nála csak három évvel fiatalabb, vajon hogyan lehet ennyire elviselhetetlen?  És még büdös is volt. Egyszer azt is elmesélte neki, hogy a férje nem szerette, ha megfürdik a szerelmeskedés előtt. Pfuj!

Nem csukta be az ajtót….Várt. Figyelte a macskát. De az csak kapart. Majd nyávogott és újra kaparta a bejáratot.

Ekkor jutott eszébe mintegy véletlenül, hogy napok óta nem látta a szörnyűséges öregasszonyt. Nem leselkedett ráncos feje a rácsok között, és nem sietett ki rozoga térdeivel, ha a postást hallotta.

–       Baj lehet…- sejlett fel neki. És ebben a pillanatban kétsége sem volt a szag eredete felől.

Nem vett fel köntöst, nem ment át bekopogni. A mentőt hívta.

Eltelt egy óra is, mire az megérkezett. De az ajtó zárva volt. Meg kellett várni a rendőrséget. Mire azok kiérkeztek, mindenki tudni vélte, mi történt. Akik otthon voltak, most mind a folyosón pusmogtak és várták a fejleményeket.

A szoba szőnyegén feküdt Mártika nyitott szemekkel. Úgy ment el, hogy nem vette észre senki, de nem is hiányolta.

Klárika csak annyit mondott a rendőröknek, hogy valójában a macska  jött rá arra, hogy mi történt.

A rendőrök közömbösen hümmögtek. Egy 79 éves öregasszony, aki talán agyvérzést kapott, nem kavarta fel őket. A nap sütött tovább, a májusi ég kéken ragyogott.

Miután a mentősök kicipelték a letakart testet, elcsendesedett a ház.

Klárika ekkor öntötte el, hogy ezentúl, ha kell, inkább egyszer eszik egy nap, de a macska több májat fog kapni. Akár heti két alkalommal is. Ha annyira szereti.