A folyamatosan táplált panaszfolyónk közepén ülve, ha lenne egy sziget, vajon elgondolkodnánk-e azon, hogy vajon miért olyan az életünk, amilyen. Életünk során fűnek-fának elmondjuk, hogy nekünk mennyire rossz, mennyire értéktelenek a perceink, mennyi körülmény gátolja meg a sikerünket. Részletesen tudunk beszélni arról akár órákig is, ha valaki bírja türelemmel, hogy miért nem tudunk lefogyni, miért nem veszik észre a munkahelyünkön a különleges képességeinket, miért un meg a párunk, miért zöldebb az a nyüves fű a szomszéd kertjében.

Úgy tálaljuk az életet, mintha az tőlünk független lenne. Vajon felmerült-e bennünk az, hogy megtettünk-e mindent azért, hogy sikerüljenek a terveink? Vajon igyekeztünk-e eléggé? Vajon küzdöttünk-e teljes erőnkből vagy csak úgy ímmel-ámmal és már előre készültünk gondolatban arra, hogy a körülményeinket tegyük felelőssé? Kerestük a bűnbakokat, akik talán sikeresebbek, akik talán jobban odatették magukat. Vagy egyszerűen hagytuk, hogy ne történjenek meg velünk a dolgok.

Dobhatott a kártya 19-et, mi, még azt is keveselltük és inkább feladtuk a játszmát. A legtöbb ember csak játszik a küzdés lehetőségével, de valódi igyekezetet nem mutat. A tehetség mellé nem tesz szorgalmat, a kitartása meg az első buktatónál elvész a süllyesztőben. Sokkal könnyebb azt sorolni, hogy mit akadályoz meg bennünket abban, hogy megvalósítsuk a vágyainkat, mint valóban elkezdeni a tényleges munkát.

Hány olyan emberrel találkoztunk, aki azt mondta, hogy én megtettem mindent, de nem sikerült? Hajnalban keltem, edzettem, futottam, nem zabáltam tonnányit, figyeltem a barátaimra, szeretteimre, odaadó voltam, szorgos és kedves, de semmi jó nem történik velem…Aligha akad ilyen. Legtöbbször mi vagyunk saját életünk kerékkötői.

Az esetek döntő többségében mi vagyunk az irányítók. Mi határozunk, mi választunk, bár erre sokan reagálnak majd a sorsszerűség nevű kifogással. Igen, lehet, hogy van valahol egy hatalmas könyv, de abban biztos, hogy csak az életünk vázlata szerepel. És a vázlat mindig módosítható, javítható és szépíthető. De hátradőlve, nyavalyogva azt mondani, hogy nekem ez nem megy, mert most erőtlen vagyok, fáradt, úgysem fog sikerülni, sokkal, de sokkal egyszerűbb.

A legtöbb sors, amit magunk körül látunk, nem fényes díszmenet az élet nevű úton. Látjuk a szenvedést, a fájdalmat, az örömtelenséget, de hagyjuk, mert nekünk ez jutott és nem hisszük el, hogy juthatna más. Nem vállalunk több munkát, vagy a mostaninál jobbat. Nem harcolunk meg a hisztiző gyerekeinkkel, hanem belemegyünk követeléseikbe. Nem keresünk másik párt, mert a langyos dögunalom mégis kényelmesebb, mint újra kezdeni valamit.

A befektetett energia alakítja a mindennapjainkat. Formál, csiszol bennünket és ad vagy vesz el belőlünk. Ha ezt egyszer megértjük, akkor felesleges lesz másokra irigykedni. Nem kell majd okolni senkit amiatt, hogy nekünk valami nem megy. Valószínűleg azért nem, mert nem tettünk eleget a kitűzött céljainkért. Már ha vannak.

Sokaknál ez is ködbe vész, inkább irigyen ácsingóznak az után, amijük nem lehet meg, mert beleragadtak a posványba.

Szép, szép dolog a vágyakozás. Jó az, ha vannak nagy terveink, de a félelmeinket félre tenni, legyőzni, semmibe venni, na az a valami. A bátorság hiányzik a legtöbb nagy cél mögül. Ha ez meglesz, akkor az majd húzza magával az erőt, a szorgalmat és a kitartást.

De jó is lenne, ha az életünk nem egy unalmas kirakós játék, hanem egy szenvedélyekkel, kalandokkal teli utazás lenne! Nem a Bahamákra, inkább csak úgy a bensőkbe!