Talán a cím minden szava magyarázatot kíván. A neveljünkön lenne a hangsúly.  Azon, hogy valóban tegyünk a nevelésért. Azon, hogy merjünk nevelni, mert az nem könnyű. Merjük vállalni a nevelés kudarcait, merjünk döntéseket hozni és ne féljünk a gyerekünktől. A nevelés nem azt jelenti, hogy elveszítjük a gyerek szeretetét. Legtöbben manapság azt hiszik, hogy csak akkor szeretik a gyerekeiket, ha teljes készenléti állapotban, szolgálóként körülugrálva teljesítik a zsarnokká vált gyerekük követeléseit. Rászólni meg véletlenül sem szabad, mert akkor összetörik a lelkét. Az emberi lélek valóban törékeny hangszer, bele is lehet taposni a nap minden percében, hogy a húrok elpattanjanak, de azért nem annyira törékeny, hogy ne tudja újrahúrozni magát. A gyerek is így van kitalálva. Az egyszerű, észszerű határok megszabása, csak egy keretet ad az élethez, amelyben a gyerek biztonságban érzi magát. Ne azért szeresse a gyerek a szülőt, mert az gyáva, és nem mer neki nemet mondani! Ennél nagyobb ostobaságot gondolni is nehéz. A gyerek akkor is mérges, haragos, dühöng, cirkuszol, ha 100 esetből 99-szer megengedtünk neki valamit, de egyetlenegyszer nem. Nem azért leszünk a szemében jók, szerethetők, kedvesek, mert bólogató kiskutyákat csinálunk magunkból.

A címhez visszatérve…A felnőtté nevelés nem akkor kezdődik, amikor mi azt gondoljuk, hogy kamaszodik a csemeténk, már nézi, vizsgálja a másik nemet, vagy épp túlzottan is szemérmessé válik. Tulajdonképpen már a legelső pillanattól arra kell felkészítenünk őket, hogy megállják a helyüket a felnőtt világban. Nem az a dolgunk, hogy a széltől is óvjuk őket, bura alatt tartva tutujgassuk, hanem azt, hogy megértessük vele, hogy az örömök, a vágyak teljesítése mellett igenis vannak kudarcok, gyakran érik sérelmek az embert. És vannak rossz jegyek, lehet rosszul teljesíteni, és nem tökéletes senki, még a szülei sem, amit mondjuk nem sokáig hisz a mai gyerek. Meg kell tanítani őket arra, hogy a hiba az élet része és nem lehetünk az élet minden pillanatában maximalisták. Mindemellett azt is tudatosítani kell, hogy a világ történéseinek a részesei vagyunk, de csak úgy, mint az óraszerkezet rugói. Nem értünk forog a Föld, és a körülöttünk lévők nem azért vannak, hogy a vágyaink teljesítésén ügyködjenek.

Az a szülő, aki szolgálót csinál magából a szeretet álarca mögé bújva, nagyon nagyot fog csalódni később. Hamar rájön majd arra, hogy, amit tett, az hatalmas tévedés volt. A gyerekek nem fogja jobban szeretni, becsülni, tisztelni azért, mert ő mindenben alárendelte magát. Az idő előre haladtával csak egy követelőző zsarnokot talál csak maga mellett, aki egyre többet vár el a szüleitől, miközben ő alig ad érte cserébe.

A későbbiek folyamán komoly problémát fog ez okozni a párkapcsolatok alakításában is, mert ott is pontosan e séma szerint szeretne működni a felnőtté cseperedő diktátorunk. De a másik fél, ha hasonlóképpen nőtt fel, nem fogja tudni értelmezni a követeléseit és a kapcsolat kudarcra lesz ítélve. Két önző, csak önmagára figyelő, vágyakozásra, türelemre képtelen felnőtt nem tud boldogulni egymással. Egyszerűen azért nem, mert soha nem tanították meg neki. Marad a követelőzés, a másik hibáztatása és a hárítás, amely az élet területén egyre nagyobb teret hódít.

Ezek a fiatalok nagyon nehezen tudnak felelősséget vállalni a tetteikért, az érzelmeikért, ugyanis megszokták, hogy bármit is tesznek, az jó, az helyes és mindig más korrigálta a tévedéseiket. Érzelmileg antiszociális nemzedékek nőnek fel, mert a felnőttek, akik őket nevelték, szintén nem álltak a helyzet magaslatán.

Természetesen itt is, mint mindenben, akadnak kivételek. Csak a százalékarányok fordultak meg a 21. században.

A gyerekek igényeit nem lehet és nem is szabad háttérbe szorítani, alternatívát kell nyújtani nekik a választásban, de nem folytonosan és mindenkor. A baj, a keserűség orvoslására pedig elég lenne egy ölelés, egy jó beszélgetés, egy adag türelem, nem pedig egy újabb tárgy, ami csak rövid ideig kompenzál.  Gyorsan venni valamit, ami megnyugvást ad, ami eltereli a figyelmét a kudarcról, nagy buktatója a problémamegoldásnak. A kapott tárgy értékét a gyerek amúgy sem tudja felfogni, de egy simogatás, egy babusgatás, egy megnyugtató mondat mindig eléri a célját és ingyen is van. Kár, hogy ezeket lassan csak tárgyak formájában tudjuk közvetíteni.

Lassítva nevelni….Ahogy a címben utalok rá. Ez talán mindközül a legnehezebb. Panaszkodunk a felgyorsult világra, de azért valljuk be őszintén, a világot mi gyorsítottuk fel. Rajtunk áll, hogy tudunk-e lassítani. Rajtunk múlik az, hogy mennyire fontosak azok, akik körülöttünk élnek, és valóban elengedhetetlen-e a randin mással csetelni, ebéd közben a sportfogadás eredményeit böngészni a telónkon, vagy a gyerekkel való beszélgetés helyett vicces videókat nézni?

Az emberek nagy részének nincs szüksége akkora információ-cunamira, ami minden pillanatban éri. De meg lehet ezt állítani, ha nem hisszük azt titkon, hogy lemaradunk valamiről. Pedig csak egyetlen egy dologról késünk le: a saját életünkről, amelynek nem főszereplői, hanem távoli követői leszünk. De ez is, mint oly sok dolog, rajtunk múlik.

Nevelhetünk lassabban. Szerethetünk lassabban. Figyelve, töprengve és önmagunkat is figyelmeztetve arra, hogy hogyan kellene élnünk. Hátha megnyugodna körülöttünk minden…Hiszen erre vágyunk. A gyerekeink is visszatalálnának hozzánk, mert „ Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.”