Debrecen 2023 - flashmob, facebook oldal - kötelező!

Most néztem meg ezt a flashmobot. A debreceni piaccsarnokban fergeteges hangulatot varázsolnak a fiatalok. Gyönyörű hangon énekelnek, és úgy táncolnak, hogy a botláb is életre kel. De ahogy néztem, egyre jobban elkeserített, hogy alig van mosolygós arcú néző. Jönnek-mennek az emberek, felveszik az eseményt, bámulják, de nem mosolyognak. Nem lehet látni azt, hogy ki tudnak lépni a mindennapokból, nem tudnak néhány percre meglepődni és fülig szájjal élvezni, hogy ilyen váratlan meglepetés érte őket. Pedig ajándékot kaptak. Csak nem vették észre. Talán csak néhányan.

Egyre kevesebbet örülünk. Most sokan azt kérdeznék azonnal, hogy vajon minek örüljünk már ennyire fenemód? Hogy sok a betegség körülöttünk? Hogy a szeretteink elmennek külföldre, mert itthon nem boldogulnak? Hogy nagyon kevés pénzből kell élni? Hogy sokakat kilakoltatnak? Hogy a hajléktalanság bűn lett? Hogy az iskolás gyerekünknek nincsenek álmai? Hogy a kamaszunk céltalan és fásult? Hogy a mindennapok szürkék, unalmasak és csak sajnálkozunk, hogy megint hétfő van, mert dolgozni kell menni?

Igen, valóban sok a gond. De nem Magyarország a világ legborzasztóbb helye. Észre sem vesszük, hogy az országunk csodálatos. Nem látjuk meg, hogy ritka szép, őszi napok részesei lehetünk. Nem tölt el bennünket örömmel az, hogy felkelünk és ragyog a nap, hogy lélegzünk, hogy nem fáj semmink, hogy friss kávét kortyolgatva készülhetünk lélekben az aznapi teendőkre. Inkább megkeressük a rosszat, azt, ami elkeserít bennünket.

Mintha fájna mosolyogni. Ha valaki nyugodt, boldog, az valahogy már gyanús. Vajon mi a csodának örül? Biztos szed valamit vagy épp ivott. A vidámság, a gondtalanság nem menő manapság.

De legyen bárhogy is, fájjon is a szívünk, legyen kevés a pénzünk, gondoljunk arra, hogy máshol háború van. Éheznek, fáznak, menekülnek. Van, akinek lakása sincs, mi pedig azért nyafogunk, mert ebben a hónapban nem tudunk kifestetni? Vagy, mert rossz az autónk? Igen, valóban elromlik olykor-olykor, de van, és elszállít bennünket gyorsan és kényelmesen. A kert gazos, sok a lehullott levél, nem szállítják el. Való igaz, de legalább van kertünk, ahol nyáron napoztunk, ahol pancsoltak a gyerekek és a grillezésen mindenki jól érezte magát.

Nagyon hamar elfelejtjük a jót. Szinte tagadjuk. Rászólunk a másikra, ha hangosan örül.  Fura arccal, mert érthetetlen, hogy vidám, pedig a feneke kilóg a nadrágból. Úgy érezzük, csak akkor nevethetünk, ha körülöttünk minden rendben van. De hát van ilyen? Ha egyszer az egyik szálon pozitív változások történnek az életünkben, akkor lehet, hogy a másikon elromlik minden. Lehet, hogy a munkahelyünkön szárnyalunk, a házasságunkban pedig összeomlunk.

Lehet, hogy sokat keresünk, de még többet betegeskedünk. Közben meg nem vesszük észre, hogy a ránk mért idő nagy részét elszomorkodjuk. Keresve keressük a bajokat, mert az valahogy megnyugtatóbb, mint a gondtalanság. Ismerősebb közeg. Vajon miért van az, hogy az emberek nagy része jobban kedveli a másikat, ha az szerencsétlen? A sikeres, vidám embereket nem szívleljük, mert irigységet ébresztenek bennünk. Ráébresztenek önön sivárságunkra. Ez pedig kellemetlen érzés. Ha valaki kesereg, panaszkodik, azt kárörvendve nyugtázzuk. Neki sem jobb. Ha meg felfelé ívelne a csillaga, igyekszünk figyelmeztetni arra, hogy minden jó vége szakad egyszer. Annyira már ne legyen jó neki. Talán még különb lesz nálunk. Talán merni fog élni. Talán a nevetés nem lesz neki fájdalmas. Na, nehogy már!

Mennyivel jobb lenne, ha az emberi természet a technikával egyetemben fejlődött volna az elmúlt száz év alatt és az irigység, az önzés, a mások becsmérlése kimenne a divatból? Micsoda világ köszönne ránk!

Nem a pénz, a jólét, a siker az öröm kulcsa. A forrás bennünk buzog, de nem engedjük feltörni. Ha sikerül is néha, visszaszorítjuk. Nem lesz belőle folyó, folyam meg pláne. Pedig lehetne.

Engedjük meg magunknak a nevetést! Hagyjuk már a lelkünket örülni! Ragyogjon már a nap úgy ránk, ahogy ragyog is, csak mi árnyékba húzódunk! Ki is jöhetünk…