Vannak rosszízű szavaink. Nem csak a tartalmuk miatt, hanem, mert ízlelgetni sem lenne jó őket. A kudarc egyértelműen ilyen. Talán ha cukorkát gyártanának belőle, a kesernyés íz illene hozzá.

Kell-e mégis foglalkoznunk a kudarccal, mint lehetőséggel? A válasz ezerszeres igen, bármennyire is kerüljük. A gyermekkor sem más. Sokan habos-babos felhőben szeretnék felnevelni a gyerekeiket. Azzal magyarázzák ezt, hogy később úgyis éri őket elég sikertelenség, legalább a gyerekkor legyen varázslatos, könnyű és gondtalan.

Ez a buborék viszont a kezdetektől fogva lyukas, csak sokan nem akarják észrevenni. A gyerekeket nem lehet megóvni, megmenteni a mindennapokban előforduló kihívásoktól. Nem lehet nem engedni az oroszlánketrec közelébe, mert lehet, hogy épp éhes a vadállat. Van esély rá, de az is előfordulhat, hogy már régen jól lakott. Nem, nem azt mondom, hogy szándékosan szenvedtetni kell őket, mert így később könnyebben megszokják azt, hogy a világ nem csak értük van. De a mindennapi élet mindig hoz bánatot, örömöt, sikert és bukást is. Ettől lesz értékes és kivételes minden, amit elérünk.

Az hamis illúzió, hogy a gyermekkor felhőtlen. Nincs olyan felnőtt, aki ne tudná ezt, mégis sokan úgy viselkednek, mintha ezen lehetne változtatni. Bizonyos fokig lehet, de mindenkinek meg kell vívnia saját harcát. A gyerek a közösségbe kerüléskor természetes módon konfrontálódik. Keresi a helyét a társai között, keresi azt, hogyan tudna kitűnni vagy éppen beolvadni. Ez nem megy zökkenőmentesen. Megy az irigykedés, az adok-kapok játék, a versengés és a másik kegyeiért való csata.

Komolyabb harcok ezek, minthogy külső ember akár észrevegye vagy beleavatkozhasson. Az óvodások, iskolások nagy része nem is érti, mi zajlik körülötte. Ezért nehéz szavakba foglalni azt, hogy mi is a baja, ha este sír, kesereg. A szülő végtelen türelemmel elérheti, hogy megnyíljon neki a lurkó. Ez a szerencsésebb eset. Ilyenkor lehet segíteni. Sokszor  azonban jóval mélyebben van a probléma gyökere.

 A segítség nem azt jelenti, hogy meg kell pofozni Pistikét vagy teszem azt a tanító nénit, mert nem nézett elég szépen a kicsi szemünk fényére, vagy netán nem érvényesült a gyerek valamilyen iskolai tevékenységben. A szülő nem azzal kínál fel lehetőséget a gyereknek, hogy helyette próbál intézkedni, olykor agresszíven is.

Egyedül csak azt tanítja meg, hogy a gyereknek nem kell kiállnia magáért, mert apuci üt-vág az érdekében. Természetes, hogy a szülő megdöbben egyes esetek kapcsán. Tapasztalja azt, hogy a gyereke a sértett fél. Kisebb, enyhébb történések során a beszélgetés is sokat segíthet probléma orvoslásában. Ne azt lássa a gyerek, hogy elsősorban az ököl dominál. Így is tanúja annak már reggel, iskolába menet, hogy a kocsiból rondákat mutogatnak a felnőttek, vagy szitkozódnak egymással és a gyerekkel egyaránt.

A beilleszkedésen, önmaguk elfogadtatásán kívül talán a tanulásban mutatott eredmények okozzák a legtöbb kudarcot a gyerekeknek. Sok a dolgozat, a felelés, a számonkérés. Folyton meg kell felelni, folyamatos a teljesítménykényszer. Pontosan tudjuk, sok-sok tanulmány is alátámasztja, hogy nem az iskolai jegyek jelentik a boldogsághoz vezető utat. Hiába a sikeres felvételi, hiába az ezer különóra, nem tudjuk biztosítani a boldog jövőt a gyerekeink számára ezer százalékban. Szülőként az lenne a legfontosabb, hogy megtanítsuk utódainknak, hogy szabad veszíteni. Nem lehet mindenki győztes. Lehet és szabad hibázni is.  Ez nem bűn.  

Nem halálos vétek egy egyes dolgozat. Nem kell mindig a legjobbnak lenni. Nem kell örökösen azért küzdeni, hogy kitűnjenek valamiben. Az, hogy nevetünk önmagunkon, hogy elfogadjuk azt, nem vagyunk tökéletesek, sokkal nagyobb és fontosabb útravaló a gyerekünknek, mintha azt várnánk tőle, hogy mindig a létra tetején álljon. Ez lehetetlen. Mi sem állunk ott, mert emberből vagyunk, vannak kudarcaink és abba a bizonyos folyóba nemhogy egyszer, de akár 10-szer is képesek vagyunk belelépni.

A gyereknek mindig minden helyzetben tudnia kell, hogy a szülő, a felnőtt mellette áll. Nem biztos, hogy helyesli, amit tett, de a szeretete jelzi, hogy elfogadja minden téren. Ennél többet a figyelmen és a törődésen kívül aligha lehet adni.

De azt hazudni, hogy minden szép és jó, egyszerűen ostobaság. A világ olyan, amilyen, de mi tehetjük könnyebbé, elfogadhatóbbá a magunk és a gyerekeink számára. Ehhez azonban tudnunk kell elismerni önön tökéletlenségünket és azt is, hogy a gyerekeink sem hibátlanok. A szeretetgombócba ez is belefér. Gyúrjuk bele!