Néha azt gondolom, hogy ha valóban igaz, hogy az életünk könyvét magunk írjuk még a kezdetek előtt, akkor a fejlődés érdekében talán jóval nagyobb terheket teszünk magunkra, mint amekkorára szükség lenne. Lehet, hogy  ez nem túl haladó gondolkodás a részemről, de nagyon nehéz elfogadni, hogy a sorsunk ezer meg ezer buktatója között nem akarjuk észrevenni a megoldást. Abba a bizonyos folyóba nem kétszer lépünk bele, hanem valami hatalmas önáltatás és hamis önszuggesszió révén tucatszor is. Képesek vagyunk számtalanszor hinni és bízni olyan emberekben, akiktől nem kapunk jót. Elképesztő látni, hogy a szeretet szivárványos ege alatt csak adni akarunk, és nem tudjuk felfogni, hogy a másik nem akar kapni. Nem kíváncsi ránk, nem érdekli semmi, ami rólunk szól, de mi mentegetjük, magyarázzuk, mert hamis szeretetet érzünk iránta. Ez a szeretet nem azért hamis, mert bennünk az érzelmek azok, hanem, mert becsapjuk magunkat.

Akkor is szeretni akarunk, ha nem lehet. Akkor is részesei akarunk lenni a másik érzelmeinek, ha ő ezt nem igényli, de nem akar megbántani bennünket, és nem adja a tudtunkra. Életünk lapjai, amelyeket ilyen kesze-kusza sorokkal írunk tele, valójában értéktelenek. Nem visznek előre, nem mutatnak utat, és az erőlködésünk egyenesen visszataszító, no meg görcsös.

Sokan évek hosszú sora alatt nem látják be, hogy egyszer abba kellene hagyni önmaguk tiprását. Akadnak bőven olyanok, akik élvezettel alázkodnak meg, hódolnak be és hozzák magukat kellemetlen helyzetbe. Ilyenkor nem a bibliai tarts oda az arcod másik felét is –érzés dominál. Ha lehetne, akkor a húsából is adna az, aki adni akar. A barátságok, a társas kapcsolatok belefulladnak ebbe a nagy adásba, mert a vevő nem vevő régóta. A szülő és a gyerek kapcsolata is juthat ebbe a fázisba, mert sokáig lehet támogatni, segíteni a gyereket minden téren, lelkileg, anyagilag egyaránt, de eljön az a pillanat, amikor meg kell állni. Ez fájdalmasan nehéz, mert aki ad, az abban a hitben ringatja magát, hogy ő mindent megtesz, tehát ő jó. Van ebben egy jó adag önzés is.

Aki viszont a vevő, pontosabban, aki kapja a figyelmet, a törődést, a kedvességet, de nem akarja, az nem érzi ennek a jóságnak a mibenlétét. Neki csak nyűg. Menekülne, bár jól esik neki, de csak egy bizonyos szintig.

Az önsorsrontás művészei legfőképpen a nők. Természetesen sokan sokféleképpen tudják önmagukat keseríteni, vagy a szívüket fájdítani. De a nők a mártíromságig is eljutnak. Nem nagyon értik, hogy miért nem értékeli a külvilág azt, amit érte tesznek.

Nehéz kilépni ebből a szerepből. Az önbizalomhiány, a gyermekkori szeretetlenség annyira erős, hogy kóros bizonyítási vággyá fajul. Meg kell mutatni, hogy a lelkileg összetört, elhanyagolt, gyermekkorban érzelmileg kisemmizett felnőtt jó. Legfőképp önmagának kell a bizonyság. De ezt bizonyítani soha nem lehet eléggé. Az ilyen ember nem fogja elhinni, hogy értékes, szeretetre méltó, hogy szép, vagy, hogy mások szemében különleges. Az ő tükre gyakran torz marad, mert a nagyon erős szeretetmegvonás, amit átélt, nem múlik el soha maradéktalanul.

Az ilyen ember szorong, küszködik és folyamatos pozitív visszajelzést vár a külvilágtól. Szerettetni akarja magát. Ha viszont elérni ezt, akkor sem értékeli, mert mindig megtalálja azt a pontot, amelyben ő nem jó, nem megfelelő. Nincs az a helyzet, amelyben elismeri önön különlegességét, mert hiába kap pozitív visszajelzéseket, nem engedi, hogy ezek eljussanak az agyáig. A gyerekkori anyasebek, a szülők bírálatai, becsmérlése vagy elvárásai sokszor olyan mély sebet ütnek, hogy azokat egy életen és nem lehet befoltozni. Csak toldozgatni lehet vagy eltakarni. A nagyon ügyes sebzett lelkek még el is játsszák a boldogságot. A külvilágot meg könnyű becsapni, mert érdemben senki iránt nem érdeklődünk eléggé.

Mások sérüléseinek nyomait nem akarjuk látni, vagy észrevenni, mert azok bennünk is új sebeket szakíthatnak fel. Így könnyebb azt gondolni, hogy becsukott szemmel és szívvel is végig lehet futni az Életen. Ez talán így is van, csak nem érdemes. Mert nem ezért vagyunk itt. Nem ez a feladatunk.

Igaz, hogy a változtatás lehetősége a kezünkben van, de annak a kiskapunak a kulcsa is, amelynek nyitásával segíthetünk sokaknak, akik bajban vannak. Olykor a másokon való segítség mankót ad a mi bajainkhoz is. De jó lenne ez után nyúlni, felvenni és közben azt is meglátni, hogy hányan törnek össze nap, mint nap, de felállnak, megrázzák magukat és tovább mennek.

Segíthetünk nekik… Mindenhogyan. És ezzel együtt a mi füzetünk lapjai is nem unalmas sorokkal telnek meg, hanem örömmel, mosollyal, mert úgy éljük meg a perceket, hogy nem sajnáljuk majd a könnyű elmúlásukat.