A cím mögötti tartalom mindig rejtélyes és izgalmas. Gyerekkorunkban nagy élvezettel sutyorogtunk a barátainkkal és hittük, hogy a titkaink rejtve maradnak. Hiszen bizalommal adtuk tovább őket. Még esküdöztünk is, aztán mégis kitudódtak. Hosszú idő múltával tanultuk csak meg, hogy a titkainkat nem őrizheti más. Elvétve fordul elő, hogy valaki vinni tudja évtizedekig annak súlyát, amit rá raktunk. Természetesen most nem a gyermekkori titkokra gondolok, bár akkor azok ugyanolyan fontosak voltak, mint később a felnőtteknek az övéik.

A titok nem okvetlenül hazugság vagy elhallgatás. Egyszerűen vannak olyan dolgok, amiket az ember eltemetne vagy el is felejtene, ha tehetné. Ez nehezen sikerül, inkább keresünk valakit, akinek átadhatjuk, hátha segít vinni a súlyát. Természetesen ezzel nem lesz könnyebb a szívünk, legfeljebb ideig-óráig.

Régebben, nem az őskorban,  úgy 30-40 évvel ezelőtt, úgy éltek az emberek, hogy mindenkinek megvolt a saját élete. A lakás ajtaját becsukták és nem nagyon szivárgott ki semmi. Ha a szomszédok részesei lettek az életüknek, akkor biztosan valami hatalmas dolog történt. És nem mindig jó. A bezárkózás, a család mindennapi életének zártkörű megélése nem mindig jelet elhidegülést. Régebben nem élt az emberekben erős késztetés arra, hogy a jelentéktelen történéseiket megosszák másokkal.

Egy ismerkedés, egy találkozás azért is hozott varázslatot, mert a másikról alig tudtunk valamit. Az átbeszélgetett éjszakák, a fényképalbumok, a régi történetek valami olyan világba röpítettek bennünket, amelyben megismerhettük a másik életének elmúlt időszakát. Úgy ismerhettük meg, ahogy ő elmondta. Hallottuk szavait, láttuk gesztusait. Vele nevettünk vagy épp szomorkodtunk a régi bánatokon.

Ma ez is kihalóban van. Mivel mindent kiközvetítünk, nem lehetünk már sejtelmesek. Ha valaki tudni szeretne valamit rólunk, csak rákeres a nevünkre. És olyasmiket is megtud azonnal, amik egyszerűen vagy nem fontosak vagy már nem aktuálisak. Azonnal képet alkothat rólunk, bár ez a kép nem teljesen valós, mégis sugall valamit.

Ha lehetséges lenne a lelkünkről fotót csinálni, az is kikerülne a közösségi oldalakra. Még jó, hogy az agyműködésről nem tudunk egy gyorsat kattintani.

Ha régi képeket nézegetünk, vagy történetet hallgatunk, ha egyáltalán még képesek vagyunk nyugodtan beszélgetni, hallgatni másokat és nem fél szemmel a telefont lesni, akkor rájövünk, hogy minden mögött rejlik egy titok. Lehet kicsi, jelentéktelen, de lehet olyan is, ami egy életet megváltoztatott jó vagy rossz irányba.

A fényképeken lévő emberek nem szórták tele a világot azzal, hogy mit tesznek és mikor. Amit tettek, az csak rájuk tartozott. Amit éreztek, az is. Most azt várjuk, hogy mindenki velünk jajgasson, ugráljon fél lábon vagy dicsérjen bennünket minden piszlicsáré ügyben.

Tudom, hogy ebben a változó világban a kitárulkozás óriási méreteket ölt. Tudom, hogy ez túl fontossá vált sok ember számára. De érthetetlen az, hogy miért nem akar valaki hallgatni a gondolatairól, az érzelmeiről. Mintha a világra rá szeretnénk kényszeríteni, hogy akárcsak percekig, de együtt jajongjon, keseregjen, gyászoljon velünk. Legyen itt szó a szakításról, lábtörésről vagy egyszerűen csak megfázásról.

A mi életünk, a mi életünk. A butaságunk, a hiúságunk, a kudarcaink legtöbbször csak ránk tartoznak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy valójában másokat nem is érdekelnek, de kénytelenek úgy tenni, mert legközelebb kevesebben lájkolják őket, ha ők sem tevékenyen lájkolnak. Belerángatjuk egymást egy álvilágba és közben nem hagyjuk, hogy úgy éljük meg a magányt, a szomorúságot, a sikert, ahogy valójában történik. Életünk színpadán folyamatos a színjáték, pedig a legjobb színházban is van szünet, ott is pihennek a színészek.

Hirtelen eszembe jutnak a régi női ruhák, amelyek annyit takartak, amennyit épp a kor megkövetelt. Néha nem sokat, de a sejtelem mégiscsak körüllengte a nőt. Nem mutatta meg mindenét, mert akkor nem lett volna titka. És a titok az, ami érdekessé tesz, már ha az emberek még képesek figyelni egymásra. Ez az egyik legnehezebb dolog manapság. Önmagunkat olyan szinten rakjuk a kirakatba, hogy észre sem vesszük, hogy nem főszereplők vagyunk, hanem madzagon rángatott marionett bábuk.

Néha jó lenne nem beállni a sorba. Nem a külvilág visszajelzéseitől tenni függővé a kedvünk, vagy épp a tetteink egy részét. Nagyszerű lenne úgy élni, hogy ha valahol megjelenünk, picit súgjanak össze mögöttünk, hogy ki is ő? A levegőben pedig ellibbenne valami kósza gyanú, hogy hű, valami különleges ember lehet, mert nem tudunk róla semmit.

Talán ideje lenne egy kicsit visszazárkózni. Nem a csigaházba, nem elrejtőzni, csak hagyni, hogy a titkainkat az fejtse meg, ki valóban akarja. Vagy akinek engedjük….Vagy ez már utópia?

Lehet. De akkor már ez sem titok.