2019. jan 29.

Romlásunk....

írta: Hildaságok
Romlásunk....

Nem, nem vagyok olyan végtelenül naiv, hogy azt higgyem, csak a ma embere romlott. Természetesen minden kornak megvoltak a maga romlásai, gyalázatosságai. Emberi szennyeseink mosása régen sem járt kevesebb igyekezettel. Csak ma valahogy ebben is, mint mindenben, az arányok változtak meg. Nagyon nehéz azt mondani, hogy tipikus magyar sajátosság az, hogy a szomszéd tehenének földi létből való gyors kimúlását követeljük, ha nekünk rosszul megy. Mégis azt tapasztalhatjuk, hogy a rosszindulat, a mások iránti áskálódás, a becsmérlés óriási méreteket ölt kicsiny országunkban.

Manapság senkinek és semminek nincs becsülete. Nem tiszteljük a jó munkát, a teljesítményt, a sikert, mert gyanúsnak találjuk. Ha valaki becsületes, szókimondó, akkor is keresünk rajta fogást, mert sokkal könnyebb rosszat gondolni vagy mondani valakiről, aki valamivel különb nálunk, mint elismerni azt, hogy neki sikerült, ami nekünk nem.

Nem tiszteljük a halált, a gyászt, a szomorúságot, és az örömöt sem. Ebben a tiszteletlenségben az egyik legszomorúbb az, ahogy ezt teszik egyesek. Minősíthetetlen szavakkal közlik a véleményüket. Néhány évtizede még elképzelhetetlen lett volna, hogy a mocskos szavak tömkelegét zúdítsuk valakire, akit nem ismerünk, csak azért, mert gazdag, mert szép vagy csak azért, mert neki jobban megy, mint nekünk. Vajon mi történt, ami miatt bárki, akinek véleménye van, azt most ilyen aljas formában meri kimondani? Miért lett annyira fontos, hogy a bennünk tomboló feszültséget káromkodások és átkok közepette próbáljuk feloldani? Vajon segít az, ha valaki közösségi oldalakon vagy egyéb internetes portálon fröcsögi magából azt, hogy benne milyen érzések vannak? Segít az rajta, ha a világ tudomást szerez arról, hogy primitív nézetei vannak? Hová tűnt a szemérem, a szolidság, ami akkor érvényesülhetett, ha nem öltöztették ilyen szennyes ruhába?

Ma már sokan csak önön fontosságukkal tudnak törődni. Semmi nem számít már igazán, csak az, hogy az egyéni megnyilvánulhasson, mert akkor úgy érzi, hogy ő van. A létünk mozgatórugója az lett, hogy kihányjuk magunkból a rosszat?  

Valóságos divat lett szidni mindenkit. Elképesztő méreteket tud ölteni mások cselekedeteinek a bírálata. Mindezek mellett alig teszünk le valamit az asztalra. Természetesen nem jövök az általánosítással, de…Próbáljunk végigmenni úgy az utcán, hogy nem térünk ki a szembejövő útjából! Figyeljük meg a reakcióját! Nézzük meg, hogy hányan jönnek nekünk, botlanak meg bennünk, mert nem a való életben léteznek, hanem a virtuálisban. Csak kísérjük figyelemmel a posztokat, amelyeket az emberek megjelentetnek magukról.

A helyesírást egyszerűen száműztük a nagy közléskényszerben. Ha valaki meg meri említeni, akkor hatalmas támadásnak teszi ki magát. Nem fontosak az ékezetek, ezért mindegy, hogy eladó az ágy vagy az agy, mert úgyis mindenki érti. Pedig a különbséget nem kell magyarázni. A vessző használata egyenesen a zseniséggel lett egyenértékű. A baj akkor kezdődik, amikor ezt valaki szóvá meri tenni. Leszedik róla a keresztvizet. Bár azok, akik ezt teszik, nem is tudják, hogy volt rajta.  Ebben persze az is benne van, hogy már a nyelvünk sem fontos. Így a kultúra sem, a történelmünk sem. Bezzeg a magyarságtudat, az azonnal, de az, hogy azt ily módon is védjük, esetleg közvetítsük, egyszerűen elsikkad.

Mindenhol vágyjuk, szomjazzuk az igazságot, hirdetjük fennen, ami persze nem igaz. Elbújunk a köpönyege mögé és onnan leselkedve bólogatunk a hazugságnak és a kétszínűségnek.

Egyre ritkábban találkozunk önzetlen emberekkel. Olyanokkal, akik érdek nélkül jók. Vagy olyanokkal, akik udvariasak, akik nem akarnak semmit, mégis kedvesek.

Egyre nehezebb hinni abban, hogy megállítható a romlás. Karácsonyi, újévi szép szavaink így januárban a hóval együtt piszkolódnak be…Aztán az Ariel ezeket nem mossa tisztára.

Lehet-e reménykedni? Nem tudom…Ha egyre kevésbé lehet, akkor is kell.

Valaki mesélte egyik reggel ezt a történetet. Legyen ez a remény üzenőfalán egy poszt:

Csúnya, hideg reggelen munkába menet messziről látta, hogy egy srác jön vele szemben. Kabátja nyitva, nem az a fázós fajta, ez látszódott. A nadrágja lecsúszva, olyan élet császára mozgással haladt. Egyik kezében energia ital, a másikban cigaretta, maximum 14 éves, ha lehetett.

 Egyből arra gondolt, na ez következő generáció, ez lesz nyugdíjunk fizetője, ők lesznek orvosok, buszsofőrök, tanárok…Ahogy a fiú lassan mellé ért, megszólalt: Tessék nagyon vigyázni, mert a sarkon nagyon csúszik  a járda, tiszta jég az egész!

Erre nagyon elszégyellte magát. Ítélkezett, ott, akkor, ahogy oly sokszor sokan. De jött egy ilyen külsőségekben nem megfelelőnek látszó srác, akinek lelke volt.

És ettől mosolyognia kellett. A világ hirtelen újra szép lett.

A remény megmarad. Legyen bármi! BÁRMI!

 

 

 

 

Szólj hozzá