Erre természetesen van jó néhány válasz. Elsősorban azért, mert a tanításhoz, ahogy a focihoz is, mindenki ért. Mindenkinek van kialakult véleménye, tapasztalata. Foci esetében ez kissé nehézkesebb, de a véleménynyilvánítás akkor sem okoz gondot.

Azért szól bele, mert úgy érzi, joga van véleményt nyilvánítani. Joga van elmondani, amit gondol, ha van értelme, ha nincs, mert ma elég kimondani valamit ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat.  Ha van véleményem, és kimondom, akkor vagyok. Ez a szlogen. Azért is beleszól, mert a gyerekéről van szó, és ezt úgy éli meg, hogy a gyereke jogaiért ki kell állnia, még akkor is, ha a gyereke tett valamit, ami nem helyén való. Sokszor ez esetben is védi, magyarázza és hibáztat mindenkit.

Beleszól azért is, mert nem bízik a pedagógusban. Úgy értékeli, hogy a gyereke nem kapja meg azt, ami neki jár. Nem jut olyan információ, lehetőség birtokába, ami bizton az övé lenne, ha más gyerek nem járna ugyanabba az osztályba. Bírál, kritizál annak okán is, hogy fenyegetve érzi magát a szülői minőségében.  Azt gondolja, ha a pedagógus, legyen az óvónő, tanító, tanár, ha az ő gyerekével foglalkozik, akkor minden esetben legyen igazságos, részrehajlástól mentes, de a legfőképp az ő gyereke érdekeit vegye figyelembe. Szeretné, ha tökéletes lenne az az ember, akinek a kezei között hagyja a gyermekét gyakran egész napra. De nem az,  a gyerek, és az őt tanító sem. Bármennyire hihetetlen, de a pedagógus is ember. Sokszor civil, bevásárol, ügyeket intéz, a saját gyerekével foglalkozik vagy főz. Nincs mindig üzembe helyezve és nem tudja pontosan, hogy az adott gyerek éppen hol is tart a tanulás bizonyos fokozatában. Aki azt állítja, hogy igen, az hazudik, vagy nincs más élete, csak az, amit az iskolában él meg. Ez meg igazán szomorú.

Ő is olyan ember, mint a többi, siet, kapkod, téved, nem akar a vonaton, a boltban fogadó órát tartani, mert épp összeakadt egy kíváncsi szülővel. Persze, ha ezt megmondja, akkor kevés megértésre talál.

Sokan nehezen fogadják el, hogy nem undokságból nem kíván a pénztárnál beszélgetni vagy épp türelmetlenül hallgatja a szülő panaszait, ami nem is a gyerekhez, hanem a saját életéhez kötődik. Ha ezt ki merné mondani, akkor biztosan szentségtörést követne el. És sokan hallgatnak, benyelnek mindent és megpróbálnak az egyre tolakodóbb szülők elé tárni mindent, amire kíváncsiak. Nehéz határt szabni.

A szülő is ember. Természetesen kíváncsi, tudni szeretné, mi zajlik a gyereke életében, amiről ő nem tud. Ha nem kap válaszokat, egyre többet kételkedik és bírál. A mai társadalom szülője feljogosítva érzi magát arra, hogy fenyegetőzzön, hogy odamondogasson, vagy, hogy oly módon beszéljen a gyermeke tanárával, ahogyan azt otthon nem teheti meg a párjával vagy a főnökével. Szerencsére, akad kivétel, nem is őket akarom bántani.

Az óvodában, iskolában zajló tevékenységek nem pontosan a történések szerint jutnak haza. A gyerekek tartva a szülő véleményétől, átformálják azt. Sokszor a támadásokat sem úgy mondják el, ahogy történtek, mert az előzményekről nem beszélnek. Még annak is nehéz kibogozni a szálakat, aki látja az eseményeket.

A szülő, amikor véleményt mond otthon a pedagógusról a gyerek füle hallatára, hibát vét. Tudatja a gyerekkel, hogy nem ismeri el azt, akire a gyerek jó esetben felnéz, vagy épp kedvel.  Sokszor kimondania sem kell, amit gondol, a gyerek tudja, hogy a szülei miként vélekednek egyes emberekről. Elég egy hangszín, egy gesztus vagy csak egy fintor.

Nem állítom, hogy a gyerekeinket nevelő, tanító emberek tökéletesek vagy hibátlanok. Persze, hogy nem azok, de ők azért tanultak, hogy ezt a munkát a lehető legjobban végezzék. Lehetnek idegesek, ingerültek, feszültek, de azt nem hihetjük, hogy rosszat akarnak a gyerekeinknek. Fontos végiggondolni, hogy a kimondott szónak mekkora súlya van otthon. Az a gyerek, aki azt hallja, hogy ez vagy az a tanár idióta, mert nem ismerte el a csodálatos magzatunk még csodálatosabb képességeit, az az iskolában könnyen tiszteletlenné válhat. Ha a szülei azok, akkor neki is lehet. Ezt így éli meg. Két tűz közé kerül, ami nem jó neki.

A pedagógusok azért választják ezt a hivatást, mert tanítani akarnak. Átadni valamit abból, amit bennük van. És ez nemcsak a tudás. Példát kell, hogy mutassanak a viselkedésükkel, a hozzáállásukkal és azzal is, hogy tiszteletben tartják a gyerekek különbözőségeit. Szülőként ebben a segítségükre lehetünk, ha elfogadjuk, hogy talán nem úgy magyaráznak, ahogy nekünk anno, hogy nem olyanok, mint a régi kontyos Klára néni, aki tyúkanyó volt a csibék közt. De sokszor jobban odafigyelnek a gyerekünkre, mint mi magunk és többet is tudnak róluk, mert meghallgatják, míg mi idegesen elhajtjuk őket, ugyanis a munkahelyünkről ronggyá tépett idegekkel érünk haza.

Ma, amikor a nevelés amúgy is nehézkes, amikor a gyerekek érzelmi intelligenciája igen alacsonyan van, pláne el kellene fogadnunk, hogy a gyerekünket sokféle inger éri. Nekünk az a dolgunk, hogy terelgessük őket, hogy odafigyeljünk arra, ami napközben történik velük, hogy észrevegyük, jól érzik-e magukat a bőrükben. Azzal nem segítünk nekik, ha becsméreljük a pedagógusokat, akikkel a gyermekéletük felét töltik. A probléma megoldásához mindkét félre szükség van. A kritika, a hőzöngés még senkit nem vitt előre.

Az elfogadás, a szeretet viszont igen. Választhatjuk ezt az utat is.