Napok óta minden fórum tele van a mobilozás és a halál témájával.  Létre jött egy eszköz, amely gyökeresen megváltoztatta az embereket. Drasztikus módon úgy is, hogy egy kamasz belehal a virtuális világ nyújtotta lehetőségek kutatásába. A nem létező világ magához vett egy újabb lelket, amely nem volt képes megérteni a test halandóságát. Egy kamasz soha, de soha nem fogja megérteni és elfogadni, hogy ő halandó. És ez nem is lenne baj, mert nem erre kell gondolnia, hiszen előtte az élet.  De a legnagyobb döbbenetet az okozza, hogy a telefon úgy kiszippantja az elméjét, hogy nem tud másra figyelni, meg nem is akar.

Egy 16-17 éves, felnőttkor előtt álló ember nem fogja elfogadni a felnőttek figyelmeztetését. Nem tudja, hogy a tapasztalat, a féltés olykor életet ment. Nehéz azt felnőtt fejjel, szülőként megérteni, hogy miért nem tud kilépni abból a világból legalább akkor, amikor veszély fenyegetheti. Nem ez az első és az utolsó baleset, amit a telefon okozott. Lásd a szelfik! A virtuális világba való belefeledkezés, ami kiszakít ebből a térből és időből, teret ad a halálnak. Valószínűleg ez a haláleset sem lesz több a fiatalok számára, mint egy hír, amely bár szörnyű, de nem velük esett meg, így nem foglalkoznak vele. Arra nem is utalnék, hogy a szerencsétlenül járt fiatal szülei hogyan dolgozzák fel a tragédiát, mert ha van értelmetlen halál, akkor ez mind közül a legjobban az.

Az élet nagyon törékeny, de nem hisszük el, és nem is tiszteljük. Egy pubertásban lévőnek nehéz elmagyarázni, hogy vigyázzon magára, mert őt is érheti baj. Nem akarja tudni, és amit a felnőttek mondanak, az ebben a korban unalmas és sokszor lényegtelen a számukra. Mégsem csak ő a hibás. Hiába látjuk a mindennapokban, hogy szinte elvesznek a telefonjuk nyomkodása közben. A zenehallgatás mindig is hangosan volt élvezetes, főleg ebben a korban. De valaha nem tettük a fülünkbe olyan módon és hangerővel, hogy ne jusson be azon túl semmi. (vagy nem emlékszem rá?)

Mielőtt valaki azt hinné, hogy a felnőttek mások, hogy ők ellent tudnak állni, azonnal kimondhatjuk, hogy nem. Aki gyakran utazik tömegközlekedési eszközön, mozgólépcsőt használ vagy egyszerűen kering az utca forgatagában, az látja, hogy a társadalom nagy része minden helyzetben telefonozik. A zebrán is, a színházban is és a járdán gyalogolva is. Biciklisként azon retteghetünk, hogy vajon hallja-e az előttünk menő, hogy mellette fogunk elhaladni? De az autós pánikolhat amiatt, hogy a zebrán átgurul a bicajos kezében mobillal. És a kocsikban igenis csetelnek sokan, nem elég riasztó az, hogy emberélet lehet az ára a figyelmetlenségnek.

Van egy eszköz, ami rengeteg információt ad, amely sok eseten megkönnyíti az ügyintézést, a jegyrendelést és ezer meg ezer más funkciója van, amit használhatnánk ésszel. De nem megy. Lehajtott fejű emberek mosolyognak a plázákban, ütköznek másoknak, küldözhetnek feleslegesnél feleslegesebb jeleket, filmecskéket, üzeneteket. Sehol nincsenek jelen igazán, mert a való világot csak fél szívvel élik, de a virtuális meg akkora, hogy annak levegőjébe épp csak bele tudnak szippantani, máris máshová repíti őket azzal kecsegtetve, hogy újat tud mutatni. És nincs megállás. Nem lehet a folyamatot visszafordítani.

Meghalt egy fiú, aki előtt még hosszú élet állhatott volna. Lehet, hogy ő lett volna a következő Holdra szálló, vagy a város legjobb autószerelője, vagy csak egy kedves apuka, akiért rajong a lánya. Nem tudhatjuk meg, mert elment úgy, hogy nem tudta, élete utolsó perceit éli, mert jön a vonat, amit ő nem hall meg, mert kizárta külvilágot.

Tehetünk-e valamit? Tehetnénk, bár e tekintetben nem vagyok derűlátó. Lehet mondogatni, tanítani, hogy a figyelem mennyit ér…De mi, felnőttek is azt mutatjuk, hogy egy jó képért, egy játékért, egy kapkodós email-ért képesek vagyunk mindent félredobni, elhessegetni. Képesek vagyunk szerelmesként csetelni a mellettünk ül a párunkkal és már teljes szívvel alig akarunk részt venni egy és csakis egy dologban. A mobil meg csörög, pittyeg, muzsikál és jelzi, hogy minden percben, hogy történik valami, amiről, mi azt hisszük, fontos. De nem az. Ami az lenne, azt csendben félre tesszük, elfelejtjük, és nem érezzük gyakran, hogy lehet élni telefon nélkül.

Meghalt egy fiú és még sokan fognak, mert egy eszköznek megengedtük, hogy uralkodjon felettünk. Ez végtelenül szomorú tény. Hogy meg lehet-e tanulni ésszerűen használni? Hogy az emberi kapcsolatok menthetőek-e még vagy elvesznek az elkövetkező évek során, lassacskán kiderül. Addig meg csak reménykedhetünk. Valami jóban.