Amikor pár évvel ezelőtt az egyik kereskedelmi tévé megkérdezte az utca emberét, hogy mit ünneplünk március 15-én, akkor hallhattunk pár cifra választ. A Himnusz felismerése és folytatása is komoly gondot okozott sokaknak. Meggyőződésem, hogy ez most is így lenne. Az általános iskolákban 8 éven keresztül állják, unják végig a gyerekek azt az ünnepséget, amit erre a napra készítenek a többiek.  Minden évben legalább kétszer hallják a legszebb énekünket. És alig ér valami célba. Megtanuljuk kínkeservesen, hogy volt egy fiatal srác, akinek a verseit folyton magolni kell és még néhányan, akik  lázongtak, kicsit többet akartak az adott társadalomban. Ez akár az őskorban is lehetett, olyan távoli, majd kirobbantva a forradalmat meghaltak, elmenekültek vagy fogságban sínylődtek. És ennyi.

Ilyenkor, a szép március közepén nagyon sokan kirakják a kokárdát és magyarok lesznek. Egy napig, esetleg kettőig. De magyarnak lenni nem ennyi. Nem lehet elintézni az év egy-két napján. Minden nap magyarok vagyunk, de nem akkor, amikor fennen hirdetjük és kirakat-magyarsággal vonulunk a Nemzeti Múzeum elé vagy a Facebook-ra. Akkor is magyarok vagyunk, amikor senki nem látja. Csendben rég fészket rakott a szívünkben ez az érzés, és tavasszal visszaszáll rá az olykor hűtlen madarunk. Amikor beszélünk és használjuk a nyelvet, amelynek kincseit elszórjuk, nem szedjük össze, mert kaviccsá minősítettük. Már nem nagyon akarunk szólásokat, közmondásokat használni, hogy színesítsük a beszédünket. Akkor is magyarok vagyunk, amikor a helyesírás hiányosságaival élünk nap, mint nap. Amikor már sokan nem törekednek arra, hogy megtanuljanak helyesen írni, és ha valaki ezt szóvá teszi, ízes káromkodások és trágárságok közepette leszedik a fejét.

Magyarnak lenni nem a szólamok erdejét jelenti. Nem egyenlő Árpád sírjának keresésével vagy a rovásírás bevezetéséért való küzdelemmel. Nem a ruházat, nem az ünnepségeken való zászlólobogtatás hirdeti, vagy az, hogy más nemzeteknél különbnek érezzük magunkat.

Ha magyar vagyok, akkor a gyerekeimet annak nevelem mesékkel, történetekkel. Verseket tanítok neki és elmondom, hogy éltek errefelé olyan hősök, akik az életüket adták azért, amit ma észre sem veszünk. Ha magyar vagyok, legfőképp a szívem az. Vendégszerető vagyok, gondoskodó, oltalmazó, mert ezek nyúlnak vissza az ősi gyökerekhez. Nem a bántás a fő célom meg a bírálat, hanem az, hogy segíthessek tettekkel, nem hangzatos szólamokkal. Segítsek fiatalnak, idősnek, az út szélén elakadó autósnak, az utcára kerülőnek, annak, aki elbotlik, aki a terhek súlya alatt összerogy.

Nem akkor vagyok magyar, ha Erdélyért emelem fel a szavam hol csúnyán, hol olvadozva, hanem meglátom azt, hogy kicsiny országunkban is ezer helyzetben támogathatom a nemes célokat. Ha nem irigykedni akarok folyamatosan és azt, aki elért valamit nem becsmérlem le, mert többre jutott, mint én valaha. Mert tudott és mert különb lenni, mint sokunk.

Azért csak gondoljunk bele, hogy Nobel-díjas tudósaink, akinek a nevét oly büszkén emlegetjük, vajon hazánkban érvényesültek-e? Természetesen a legtöbben nem. Talán a magyarságunk abban is kimerülhetne a hangzatos beszédek és hőzöngések mellett, hogy támogatjuk, aki tehetséges, aki többre vinné, mint az átlag.

Sokan vagyunk az átlagosak. Ez nem baj. Embernek lenni jelent ma a legtöbbet. Ez a legnehezebb. Ha sikerül, akkor lehetünk kiváló magyar emberek önzetlen szívvel, segíteni akarással, vágyakkal és világmegváltó törekvésekkel. Lehetünk a hétköznapokban is kiváló szülők, tanulók, barátok, szomszédok és ismeretlen jótevők. Ha így vagyunk magyarok, többet tettünk a 21. század forgatagában, mint ahogy azt hittük. Ehhez nem kell ünnep, kokárda és hangzatos beszéd sem. Szív kell, tenni akarás és igyekezet. Nemcsak márciusban, hanem az év még 11 hónapjában. Csendben, szeretettel. Irigységet mellőzve.