Furcsa lény az ember. Tudja, hogy mi a rossz neki, tudja, hogy mivel tehet kárt önmagában és másokban, mégis megteszi. Hallja nap, mint nap hogy lassítania kellene, hogy érdemes lenne sportolnia, több folyadékot fogyasztania, pihennie, elengednie az élet apró bosszúságait, de nem teszi.

Születésünk pillanatától elindulunk egy úton, ami a halálhoz vezet. Lehet azon az úton egyenesen, kacskaringósan, nevetve és a világot gyűlölve is haladni. Nem mindegy. A hozzáállásunk az egyetlen, ami megváltoztatható. Amikor egyre gyakrabban tapasztaljuk azt, hogy a körülöttünk lévő megbetegszenek, vagy küzdenek a rákkal, összeroppannak, kikészülnek, elmenekülnek a földi létből, akkor egy pillanatra megijedünk. Kicsit megállunk, pár napig mértékletesebbek leszünk, nem kapálózunk kézzel-lábbal a pénz után, nem akarunk mindent megoldani, talán még fogyókúrába is kezdünk és fogadkozunk, hogy mi nem kerülünk hasonló sorsra. Ígérünk mindent, amit csak a félelem mondat velünk. De aztán, ha látjuk, hogy nem történik semmi borzasztó, még élünk, nem lettünk betegek, nem estünk szét, fellélegzünk.  Megvan a bizonyosság, hogy halhatatlanok vagyunk. Mindenki más megbetegedhet, szenvedhet, válhat, kínlódhat, de mi nem fogunk, mert nekünk ez nem jár. Mi jóban vagyunk az élettel. És mindent ugyanott folytatunk, ahol abbahagytuk.

Beállunk a pénzrabszolgák közé és bizonygatjuk, hogy nekünk igenis szükségünk van azokra a felesleges dolgokra, amikről azt hisszük, ideig-óráig a boldogságot jelentik.

Milyen egyszerű lenne, ha a boldogság egy kocsi lenne, egy ház, egy fantasztikus telefon vagy bármi, ami kézzel megragadható.

Egész életünkben azt soroljuk, hogy mennyire vágyunk arra, hogy örülhessünk valaminek. De mindez alatt azt értjük, hogy megvehessük, ami pénzen megvehető.

A boldogságot észrevétlenül elengedjük, pedig próbál bekúszni az életünkbe, mégsem akarjuk látni. Vakon, süketen és bambán bukdácsolunk végig az életünkön és semmit nem veszünk észre abból, hogy a megfizethetetlen dolgok kéznyújtásra vannak. Legyen az bármilyen banális, de a virágzó repcemezőkben, a tulipánföldekben is csak a szelfi lehetőségét látjuk. Mindent szeretnénk megörökíteni, de átélni már nem.

Nincs időnk megcsodálni semmit. Lehajtott fejjel bújunk bele egy telefon nyújtotta másik világba, közben pedig nem beszélgetünk, nem látjuk az illatozó bokrokat, nem borzolja szél a hajunkat.  Csak azért merünk ilyen eszementen bátrak lenni, mert nem tudjuk, mikor jön el a vég.

De a vég eljön. Minden egyes nappal jobban közelít és mi mégsem kapunk észbe, mert az ostobaságunk, a büszkeségünk és az önteltségünk mindent felülír.

Nem vagyunk képesek alázatra, mert a pénz uralkodik a gondolatainkban és azt suttogja, hogy semmi nem számít, csak az, hogy hatalmunk legyen mások felett.

A gyerekek szép lassan érzelmi analfabétákká silányulnak, a felnőttek meg robotokká, akik átrohannak a virtuális világ túloldalára, ahol nem várja őket semmi, amit itt ne találhattak volna meg.

Nem érünk rá beszélgetni, nevetni, örülni, mert azt hisszük, hogy lemaradunk valamiről. Sietünk önön boldogtalanságunkba és közben meg panaszkodunk arról, hogy milyen is a világ. És a világ türelmetlen, önző, kíméletlen és könyörtelen. A világ mi vagyunk. Mi tesszük ilyenné. Meg is állhatnánk, és egyet hátralépve tehetnénk a rossz helyett jót.

A világ össz macskáját és kutyáját meg akarjuk menteni, de közben hagyjuk a gyerekeinket, barátainkat elveszni. Nem hajolunk le az elesetthez, nem segítünk a rászorulókon, csak akkor, ha valaki látja, ha nyoma marad. Tudom, ez sötéten hangzik, de tegyük a szívünkre a kezünket és valljuk be őszintén, mostanában hányszor voltunk jók, önzetlenek, mikor adtunk szívvel-lélekkel anélkül, hogy viszonzást vártunk volna. Bizonyára sokan sokszor, de még többen annál kevesebbszer.

Egy pillanat alatt megváltozhat minden körülöttünk, bár ezt nehéz elhinni.  Érhet bennünket baj, szörnyűség, fájdalomtenger. Megéri nem figyelni a jelekre? Megéri nem élni az életünket? Megéri a pénz istenének szolgálatába állni?

Erre mindenki megtalálja a saját válaszát önmagában.